Nem is olyan régen interjút olvastam Miroslav Kusýval, a 80 éves politológussal. Nagyon örültem neki, mert az idős úrnak mindig nagy tisztelője voltam és maradok is, mert mindig volt bátorsága kiállni a kisebbségek jogaiért, és mindezt jó szlovákként tette. Az elmúlt években talán Ő volt az egyedüli, aki ki merte mondani azt, hogy a kisebbségekkel nincs minden rendben nálunk.
Hogy azok a jogok, amelyekért nekünk magyaroknak naponta meg kell küzdenünk, azok Európa demokratikus országaiban már régen megvalósultak, illetve törvénybe iktatásuk és betartatásuk annyira természetes, mint a szomszéd vagy a barát köszöntése reggelenként. Bátran tartott előadásokat az autonómiák különböző formáiról a bársonyos forradalom utáni időkben, de még Mečiar idején is. Egyik előadásán az általunk feltett kérdésre, hogy bennünket, magyarokat milyen autonómiák illetnek meg Szlovákiában, így válaszolt: „Az autonómiák bármelyik formája. Nekünk kisebbségeknek kell eldönteni, hogy melyik számunkra a legmegfelelőbb.“ Mert ha a kisebbség elégedett, akkor az ország felvirágzik.
Azóta csaknem két évtized telt el. A különböző összetételű politikai garnitúrák váltották egymást a kormányzásban, de a mi jogállásunkban csak nem történt pozitív változás. A mindenkori politikai garnitúra ezt úgy magyarázta és magyarázza a mai napig, hogy a fiatal szlovák államnak akkor ennél sokkal fontosabb feladatai voltak. (Nekünk viszont a jogaink megadása volt mindig mindennél fontosabb. Bár ezt a szlovák polgártársaink is jól tudják, mégis elnapolják, ameddig csak lehet). Még napjainkban is ? A nemzetiségi jogok megadása így fokozatosan a háttérbe szorult, a szlovák politikusok pedig nemzetállamban kezdtek el gondolkozni. Sajnos ez a vonal követhető náluk mind a mai napig. Itt jegyzem meg: ahhoz, hogy ide jutottunk, abban a mi politikai reprezentációnknak is nagy szerepe van. Hiszen hagytuk, hogy a dolgok idáig fajuljanak. Ma már úgy próbáljuk a hibánkat megmagyarázni, hogy akkor gesztusokat tettünk a szlovák nép felé. Hát szó, ami szó, most jön érte a fizetség. Mert a parlamentben olyan hozzászólások hangzanak el a mi címünkre, amiért helyettük is szégyellem magam.
Ismét Kusý professzort idézem: „ Szlovákia többségi nemzetének politikusai képtelenek a magyar kérdést az 1989 novemberét követően az emberi jogok és kisebbségi jogok szellemében rendezni.“ Vagyis a bársonyos forradalom óta jogállásunkban nem változott semmi. Szerény kérdésem: Miért jó ez nekik, mármint a szlovák politikusoknak, ha emberek tízezreit szándékosan megalázzák hovatartozásukban és a nyelvükben ebben az országban? Hiszen az erőszak, mindig erőszakot szül, és ezt a mondást ők is jól ismerik. Majd így folytatja: „A szlovák politikusokat nem menti fel kötelességük és a felelősség alól, ha elodázzák, az itt élő magyarság régebbi és újabb keletű problémáira a megoldást. Mert ez egy jogos elvárás és nem jelenthet kifogást, hogy erre most nincs megfelelő légkör vagy politikai akarat.“ Kusý professzor ezen mondataival is csak egyet tudok érteni, de: Jó lenne tudni, mikor jut erre a megállapításra a szlovák politikai elit? Van-e hajlandóság részükről olyan megoldásokra, amelyek számunkra is elfogadhatók lesznek? A végtelenségig várni nem lehet? Vagy megint jön a szokásos kicentizés?
Ami viszont az interjúban megnyerte tetszésemet az a következő volt: „Ha rajtam múlna humorral kezelném a kettős állampolgárság kérdését is. Aki akarja, vegye fel a magyar állampolgárságot, sőt kapjon szavazati jogot is. Ez sehogyan sem árthat Szlovákiának, sőt éppen ellenkezőleg, hiszen az ottani ellenzékre leadott szlovákiai magyar voksok a józan magatartást tanúsító Szlovákia pozícióit erősítenék.“
Hát igen. Ez lenne a megoldás! Ilyen hozzáállással kellene kezelni a kényes témákat. Sajnos nem a professzor dönt erről.
Nem is olyan régen az egyik írásomban már utaltam arra, hogy mindegyik szlovák párt magyarellenes. Legyen az ellenzéki, mélynemzeti, vagy éppen a jelenlegi koalíció tagja. (és ez bizonyos értelemben vonatkozik a Most-Híd vegyes pártra is, mert annak szlovák tagjaitól reméltük a legnagyobb támogatást prioritásainkban. A mellészavazásokat viszont már ismerik). Előrelátásom, feltételezésem sajnos megerősítést nyert, amikor a fent idézett Kusý politológus válaszait olvastam. Szerinte: „A kisebbségi témakör a Szabadság és Szolidaritás pártja számára távolról sem kulcskérdés. Az SDKÚ számára sem elsődleges téma. A KDH pedig önfejűen mindig a saját útját járja. Természetesen ennek negatív vetületei ismét megmutatkoztak az államnyelvtörvény hiányos átdolgozásában – egy rossz törvényt ugyanis nehéz utólag korrigálni.- és elfogadásában. A kisebbségi nyelvek használatáról szóló törvénytervezet szűkkeblű politikai és társadalmi fogadtatásában valamint a mindenkori politikai elitnek a kisebbségi és emberjogi kérdésekben már-már megrögzötten távolságtartó magatartásában.“
Kérdem én: hogy lehet az, ha ismerjük a szlovák politikai pártok és a szlovák többségi társadalom rólunk alkotott negatív véleményét, hogy ennek ellenére igyekszünk immár sokadszor tagjai lenni a kormánynak? Hiszen ezzel a lépéssel csak legalizáljuk az ellenünk hozott törvényeiket. Vagy csak azért vagyunk tagjai egy kormánynak, hogy a szlovák lakosság egy részét meggyőzzük az állammal kapcsolatos lojalitásunkról? Mert ne álltassuk magunkat abban a hitben, hogy csupán idő kérdése és a szlovák demokratikusan gondolkodó elit rájön arra, hogy országunk etnikailag nem tiszta terület, és ezért megadják nekünk az egyenlő jogokat. Tudja ezt Kusý, hogy jár nekünk, de tudja az összes szlovák politikus is, csak jegelik a problémát. Mi pedig, hogy a kormányban vagyunk, úgy viselkedünk az EU felé, mintha saját sorsunknak mi volnánk kovácsai. Pedig Szlovákiában ezzel éppen az ellenkezőjét érjük el. Önmagunk ellenségeivé válunk. Mert arra várni, hogy egy karmesteri beintésre egyszer csak a szlovák demokratikus elit másképpen fog gondolkodni, az hiú ábránd. Mindezt azért állítom ilyen meggyőzően, mert a honatyáknak bőven volt idejük arra, hogy megadják nekünk a bennünket megillető jogokat, és ma már emelt fővel üdvözölnénk egymást. Mint tudjuk, nem tették meg. Az elégedetlenség pedig nőttőn nő. Most itt kellene befejeznem:, de nem lehet, mert a kormánykoalíció tagjai újabban azzal riogatnak, hogy nagy baj lesz, ha a koalíció felbomlik és Fico ismét visszatér. Ha jól emlékszem rá, a régebbi jobboldali kormányokban mindig is volt egy bomlasztó erő, vagy egy bomlasztó párt. De minek részletezni. Hiszen önök jól tudják, melyik pártra céloztam. Ha újból jön Fico, hát jöjjön, de a jogainkból egy centit se engedjünk. Kibírtuk mi már sok mindent, így Mečiart, Slotát és az említett Ficót is. Sajnos néhányukat még többször is volt szerencsénk elszívlelni. Ők legalább tudatosan vállalták a magyarellenességet. Mi meg tudjuk, hogy az ő kormányzásuk idején nincs lehetőség jogbővítésre. (És ilyenkor önt el az epe. Mert az EU sem segíti harcunkat. Kérdésem: Miért hallgat? Miért tűri el, hogy több mint 500 000 polgára másodrangú polgár életét élje! És ebben még a sajtót is hibáztatom, mert a sajtó, mint mondják, hatalom.) A jelenlegi koalíciótól kezdetben sokan csodákat vártak. Bevallom, titkon én is. Az emberek hittek Radičováéknak. Ma pedig ott tartunk, hogyha nem történik csoda, márpedig csodák nincsenek, akkor a mi prioritásainknak lőttek. Kérdésem: Akkor mi itt a különbség Ficóék és Radičováék közt?
Mert azt, amit az ember lát és hall a kisebbségi törvényjavaslat taglalása folytán a parlamentben, az egyszerűen leírhatatlan és hajmeresztő. Képzeljék csak el Közép-Európában a XXI. században egy törpe ország parlamentjében, nap mint nap olyan megjegyzések hangzanak el a felvidéki magyarság címére, amely minden józanul gondolkodó embert arcul ütne és nem tűrné meg a nyomdafestéket sem. Mivel ez nálunk nem így van, ezért engedjék meg, hogy ezekből a gyöngyszemekből néhányat idézzek. Belousovová (független) lemagyarozta, leirredentázta Bugár Bélát imigyen: „van egy mondás: Bízz, de ellenőrizz; a magyart pedig legalább háromszor kell ellenőrizni!”. No comment!
Matovič az Egyszerű Emberek négy képviselője nevében jegyezte meg: „Elképzelhetetlennek tartja, hogy egy festői tátraalji falucskában, ahol 100-an élnek, egy beköltöző 15 fős kisebbségi (roma) család miatt az őslakosok idegenné váljanak saját otthonukban azért, mert a betelepült kisebbség nyelvét kellene megtanulniok” .
Nevetni volna kedvem, de inkább sírásra fordul a szám. Hiszen mi is őslakosai vagyunk ennek az országnak, és szülőföldünkön többségben vagyunk még a szlovákokkal szemben is (Bár falvainkba és városainkba a szlovákok irányított betelepítése megállás nélkül folyik). Mégis nekünk kell megtanulnunk szlovákul, mert Szlovákiában élünk, és ez a hivatalos nyelv. Csak azt felejtik el a képviselő urak, hogy az idecsatolás és a szlovák nyelv elsajátítása akaratunk ellenére történik a kezdetektől fogva. Ma ez már senkit sem érdekel? Ha viszont nekik kellene az itt élő őslakos testvéreiket megtisztelni azok nyelvének elsajátításával, az már nem O.K.! Inkább tanulnak majd angolul, és egyéb divatos nyelveket, mintsem a szomszéd nyelvét. Pedig gyermekkoromban, a II. világháború alatt falvainkban és városainkban az egyszerű emberek számára az egymás megértése és segítése volt a legfontosabb, mert az egymásrautaltság és szükség nagy úr volt már akkor is. A tiszteletadás, megértés és megbecsülés tehát csak a másik nyelvének elsajátítása révén történhetett meg. Akkor még Szlovákia lakosságának több mint 35 %-át alkották a kisebbségek. Ma már csak 15 %-ról beszélünk. Úgy gondolom, hogy csökkenő számarányunk, sőt szórvánnyá válásunk sem fogja soha kielégíteni a szlovák politikusok mohóságát, mert az ő tervükben a 0 % szerepel.
Martin Fronc (KDH) elismeri: „, hogy járnak jogok a kisebbségeknek, és kijár nekik az otthonérzet is, ám nekik is szem előtt kell tartaniuk a szlovák többség érzékenységét. Mert hiába telt el több mint 100 év a XIX. század óta, s hiába nem él már egyetlen közvetlen felelőse sem a történelmi sérelmeknek, a szlovák nemzetből nem tűnt el nyomtalanul mindez“.
Kérdésem: Akkor mit szóljunk mi, az egyszerű emberek, akik senkinek sem ártottak, mégis olyan törvényekkel sújtottak bennünket, melyeknek bélyegét a háborús bűnösséget mind a mai napig, gyermekeinkkel együtt magunkon hordozzuk. Kisemmiztek vagyonunkból, eladtak rabszolgáknak vagy kitelepítettek. Ma pedig még az alapvető emberi jogainkat is kétségbe vonják csaknem 100 év után? Ki beszélhet itt érzékenységről? Meg aztán: ha meg akarunk egyezni, akkor meg is lehet. Sőt még megbékélni is lehet, mert mindig kettőn áll a vásár és mindez csupán akarat kérdése. Az akarat a mi részünkről mindig is meg volt. Majd Fronc így folytatja:„Nem jó hát túlságosan felkorbácsolni az érzelmeket, mert egy korábbi alkalommal ő is megérte, hogy amúgy békés szomszédja Észak-Szlovákiában azzal fogadta: ott tart már, hogy fog egy golyószórót, s elindul Dél-Szlovákiába kiirtani a magyarokat.“
Ezt hallani a volt iskolaügyi miniszter szájából iszonyatos. Jó lenne példaként felhozni az EU-ban. Vajon mit szólnak hozzá a nagy demokraták? Mert a magyar médiatörvény esetében rossz volt nézni a hisztit. Remélem, a mi képviselőink helyett nem fognak bennünket ismét a székelyek megvédeni. Mert mint látják, megfélemlítésünk minden vonalon tovább folytatódik. Pedig Szlovákia az az ország, amely szülőföldünket bekebelezte velünk együtt, már akkor semmibe véve jogainkat. És ugyanezt tette Csehszlovákia szétválásnál is. Nekünk akkor sem lehetett szavunk. A szlovák parlament demokratikus és nacionalista képviselői továbbra is karöltve aláznak meg bennünket, amikor arról beszélnek, hogy mi illeti meg a szlovákságot – nekik van államuk, mi pedig hontalanok vagyunk – és mi a kisebbséget. Itt utalok arra, hogy Štúrék is kisebbségben voltak egykoron egy másik országban, mégis megvalósították álmaikat. Miért baj az, ha mi is ezt szeretnénk? Továbbá tudni kell, hogy a magyar nép nem tűri el a zsarnokságot sokáig. És hogy az a bizonyos pohár lassan betelik. Mert jogaink biztosítására az uraknak volt elég idejük, és arra is, hogy józan ésszel európai módon rendezzék azokat. Mi semmi mást nem akarunk, mint az egyenjogúságot és az őseink által vérrel szerzett szülőföldünkön magyarnak megmaradni. Magyarul beszélni, mert ez alapvető emberi jogunk. Sajnos most is, mint mindig, biztos vagyok benne, hogy nem várhatunk a szlovák parlamentben megfelelő kezelést gondjainkra. Így csupán a megmaradt két lehetőség közül választhatunk majd:
1. Beolvadunk, amit sok eltévedt, megfélemlített se szlovák-se magyar társunk két marék lencséért már meg is tett, vállalva a meghunyászkodást és a másodrendűséget.“ S a sírt, hol nemzet süllyed el népek veszik körül“ …, vagy:
2.Sodródunk az árral az autonómia felé. És ha ez bekövetkezik, a szlovák nép ne csodálkozzon rajta, mert az autonómia az egyedüli lehetőség, amely a jelenlegi helyzetben békét teremthet a két meg nem alkuvó fél között. Vagyis az etnikai határokat figyelembe véve – már a trianoni osztozkodásnál, figyelembe kellett volna venni, és ma nem lenne nemzetiségi probléma – a szlovákok maradjanak meg az őseik által lakott területeken, melyen megvalósíthatják, sőt kiélhetik nemzetállami mivoltukat is. Mi meg maradunk az általunk lakott területeken, természetesen a szlovák állam keretein belül. Így megszűnne a többség túlzott érzékenységről mesterségesen szőtt mítosz is, és lehiggadnának mindkét oldalon a forró fejek. Megszűnne egymás lejáratása, és helyre lehetne hozni azokat a történelmi hibákat és sérelmeket, amelyek a két népet most elválasztják. Nem lehet mindig azt szajkózni: „hogy nincs politikai akarat, meg majd lesz idő, amikor stb”…
