1990. február 22.-én a kassai Thália Színház ún. rendszerváltás utáni első bemutatója Richard Nash Az esőcsináló című darabja volt Beke Sándor rendezésében. Biztos nem véletlenül választotta ezt a darabot Beke és a színház, a darabbeli Starbuck érkezése felcsillantja a reményt a pozitív változásra.
Az azt követő több mint 20 év alatt igen kevésszer sikerült megközelíteni ennek az előadásnak a színvonalát.
Ezt csak azért jegyeztem meg mindjárt az elején, mert ismét egy új korszak elé néz a Thália, s Czajlik Józsefnek nem lesz könnyű dolga, hisz gyors ütemben fogy Kassa magyarsága, s a tájolás sem olcsó mulatság, mellesleg az átlag vidéki néző elsősorban a könnyedebb műfajokra (vígjáték, operett) a vevő, a közönségépítés pedig hosszú feladat.
Az új korszak első bemutatója egyfajta stafétaátadás is volt, hisz a rendező, Léner Andrást még Kolár Péter kérte fel, s ő Brian Friel Philadelphia, nincs más út! című darabját választotta, amelyet jó tíz éve egyszer már megrendezett Kaposvárott. Se a darab, se az előadás nem győzött meg arról, hogy érdemes volt még egyszer elővennie.
Nagy keletje van ma a kortárs ír drámáknak, elég, ha csak Martin McDonagh nevét említjük, aki évek óta a legtöbbet játszott kortárs szerző magyar nyelvterületen, a Leenane szépét két éve mutatta be a Thália is. Brian Friel ennek a ma már világhírű ír drámaíró nemzedéknek az alapozó tagja, aki műveiben még sokkal inkább hajaz Csehovra, mint az utódai rá. Szlovákiába el sem jutott, Magyarországon is csak imitt-amott játszották, a Pogánytáncot annak idején a budapesti Katona József Színház mutatta be Máté Gábor színrevitelében, nem túl sok sikerrel, majd az újvidékiek játszották, akik valamivel jobban ráéreztek a hangulatára.
Léner András szerencsésen kapja el a darab hangulatát, de ennél sokkal többre sajnos nem képes. Az érdekesnek tűnő felütés elég gyorsan szétporlad a keze között, s egy igen hosszadalmas, önmagát sokszorosan ismétlő előadást kínlódunk végig közel három órán át.
Az előadás megkezdése előtt az új igazgató, aki egyúttal köszönetet mondott elődjének, röviden felvázolja, miről is akar szólni Brian Friel darabja. A téma húsbavágó, és szinte mindannyiunk megéltük tájainkon. Elmenni, világot látni vagy maradni? Ismerősöm, akivel nézem az előadást, például az utóbbit választotta, ma egy kórházban halottlemosóként dolgozik, s talán már bemeri vallani, hogy gyáva volt, s engedett a szülei marasztaló kívánságának. Nem illik személyeskedni egy recenziónál, de hadd írjam le, én például köztes megoldást választottam, csak Budapestig és második nekifutásra Pozsonyig jutottam el, igaz hosszú évekre. De alig van olyan barátom és ismerősöm, aki ne került volna válaszút elé, munkalehetőség híján többen két diplomával a zsebükben mentek csirkét kopasztani Angliába, s bizony nem is mindegyikük jött vissza. Gar, Friel főhőse is végleges döntés előtt áll, vagy marad egy világvégi ír falucskában, Baile Beagban, vagy Amerikában próbál bizonytalan szerencsét. Nagyon érdekes megoldásnak tűnik, hogy Friel különválasztja főhősünk belső és külső énjét. Ifj. Havasi Péter alakítja a visszafogott, a világgal sokszorosan udvarias és megalkuvó külső ént, míg Nádasdi Péter a szabad szájú, a magának mindent megengedő, cinikus külső ént kapja. Kár, hogy a két figura nem mindig tud összhangba kerülni egymással, s a belső én teljesen függetlenedik, és sok esetben teljesen elnyomja a főhős külső énjét. De ez valószínűleg rendezői hiba, ahogy az is, hogy Léner megad egy alaphangot, s ezen nem tud túllépni, így az előadásnak nincsenek drámai mélységei, s a főhős életében megjelenő fontos szereplők szinte képtelenek bármit is hozzáadni az előadáshoz, így nincs szerepük Gar döntésében. Ez alól csak az apát játszó Dudás Péter, a Madge házvezetőnőt adó Cs. Tóth Erzsébet és főhős szerelmét adó Márkus Judit a kivétel. Mindhárman eltalálják a darab melankolikus alaptónusát, s igen finom alakításuk működteti az előadást. A többiek inkább harsányságukkal vannak jelen, ami a két barátot játszó Madarász Máté és Ponty Tamás kivételével zavarólag hat. Érdemes megemlíteni a díszleteket és jelmezeket tervező Kovács Yvette Alida munkáját, ugyanis mindkettő segíti mind a színészeket, mind a nézőket az eligazodásban.
Különös hangulatot ígér a kassai Thália új korszakának első előadása, de mivel ezt csak hellyel-közzel tudja fenntartani az előadás folyamán (egy jó dramaturg nagyon elkelt volna), csak a szándékot dicsérhetjük maradéktalanul. Az ismét más lapra tartozik, hogy vajon a Thália máshoz szok(tat)ott átlagközönsége mihez kezd ezzel az igen lassú, az agytekervények megmozgatására is építő előadással. Januárban néhai II. János Pál pápa (Karol Wojtyla) Az aranyműves boltja előtt című oratóriuma következik a lengyel Joanna Zdrada Biel rendezésében.
Juhász Dósa János, Fotó: Bocsárszky Attila
