Dúl a médiák által kirobbantott lehallgatási botrány Szlovákiában. Az egész ország mélységesen fel van háborodva, mert mint kiderült, a védelmi minisztérium alá tartozó Katonai Elhárítás hónapok óta lehallgatja az újságírókat.
Az újságok értesülései szerint még a kormány bukása után is történtek lehallgatások az újságírók kapcsolatrendszerének megállapítása céljából. Az ügy pikantériája, hogy alig néhány nappal a szabadság és demokrácia napjának kikiáltott november 17-e után robbant ki, még nagyobb táptalajt adva a jogos felháborodásnak. A tapasztalat azonban, hogy kis hazánkban a hasonló botrányok nem sűrűn robbannak ki csak úgy esetlegesen és véletlenül, már szinte gyanússá teszi számomra ezt a színpadra illő időzítést.
Az eset kapcsán persze egymás után szólaltak meg a politikai személyiségek is, ki nagy, ki még nagyobb felháborodással, de mindannyian egyhangúan elítélik az újságírók lehallgatását. Van, aki egyenesen a demokrácia és az állam elleni támadásról beszél. Van, aki betegesnek tartja ezt, van, aki a mečiari időkbe való visszatérésről beszél, más meg azt állítja, hogy Galko megőrült, s a fülei is a sok hallgatózástól nőttek meg akkorára, miközben soha nem látott mértékű hatalommal való visszaélésről beszél, amilyet még senki sem tapasztalt Szlovákia történetében. Na, ennél a mondatnál azért alig láthatóan, de mosolyra húzódik még neki is a szája.
Maga Galko meg egyelőre úgy védekezik, hogy támad. Azt mondja, a Katonai Elhárítás sohasem hallgat le csak úgy másokat, mindig csak legálisan, bírói engedéllyel teszi ezt. Meg azt is mondja, az egész csak egy politikai játék, amiben azért – valljuk be – van némi logika.
Félreértés ne essék, jó magam irtózok mindenféle lehallgatástól, legálistól, nem legálistól egyaránt. Nem szeretem ugyanis, ha mások a magánéletemben vájkálnak, meg azt sem, ha a másokéban teszik ezt. Rendkívül visszatetsző és elfogadhatatlan ez számomra, s meggyőződésem, hogy aki ezt teszi, előbb-utóbb valóban beteg emberré válik, lelki beteg emberré. Sajnos azonban a szocialista hatalom eme munkaeszköze nem múlt ki nyomtalanul. Túlélte a szocializmust, s fennmaradt a demokratikusnak mondott kormányokban is. Hol hangsúlyosabban, hol meg kevésbé hangsúlyosan, de azóta is lehallgatnak legálisan és demokratikusan, azaz államilag. S nemcsak a mečiari időszak rosszhírű e tekintetben. Voltak újságírók, hogy másokat most ne említsünk, akiket más kormányok idején is lehallgattak, csak éppen nem lett mindegyikből botrány. Megszoktuk a recsegő, visszhangzó telefonbeszélgetéseket, azt hogy egy szám kitárcsázása után esetleg a hallgatózó harmadikként kapcsolódhattunk be másik két ember beszélgetésébe, anélkül, hogy amazoknak tudomása lett volna erről, s egy percig sem gondoltuk, hogy a hiba a mi készülékünkben lenne. Ne legyenek hát illúzióink, eddig is lehallgatták az újságírókat (is). Bár őszintén megvallom, nem hiszem, hogy olyan sok újságíró lenne ebben az országban, akitől ily módon lényeges információhoz lehetne jutni. A technika fejlődésével persze ezt a bevett munkamódszert is tovább fejlesztették, s ennek „köszönhetően” már nemcsak az engedélyezett értsd: állami lehallgatásoknak lehetünk gyanútlan áldozatai.
Nem hagy viszont nyugton a gondolat, ha mindenki tudja, hogy létezik, a politikusok és az újságírók is, miért pont most robbant ki ez a botrány, és miért pont Galkónál?
Dunajszky Éva
