Két héttel a parlamenti választások után mélyponton van a felvidéki magyarok közérzete. De lehet, hogy csak azoké, akik még magyarként éreznek, illetve ennek az érzésüknek hangot adnak.
Mert a csendes tömeg nem csalódott: az életért, a másnapi betevőért dolgozik, szenved, vagy csak egyszerűen várja a csodát. Az Istentől, a média celebektől, a postástól – kinek éppen mi jut ebben a kificamodott világban.
Amikor a kétségbeesett tekintetekkel kísért aggódó – mi lesz velünk?- kérdésekre próbálok bíztató választ adni, akkor nem jut okosabb eszembe, mint az egykori futball mérkőzés félidei 0:3 állásnál az öltözőben: „innen szép nyerni!”.Csak másképp kell játszani! Most, ahogy higgadtabban keresem magamban a kiút felé mutató megoldást, erősödik a meggyőződésem, hogy valóban ki kell lépnünk az eddig meg szokott gondolati sémákból. Nemcsak taktikát és stílust, de szinte mindent kell váltanunk.
Húsz év! Az én nemzedékem valóban félidőhöz ért: optimistán sem számíthatunk már hosszabb időre, hogy a rendszerváltáshoz fűzött reményeinket a tanulságok és csalódások kockaköveivel épített úton legalább megközelítsük. De ezen az úton el kell indulnunk! Ha csak toporgunk, panaszkodunk reményvesztetten, akkor megérdemeljük, hogy lesajnálva és megvetve kaparják ránk a földet az utánunk jövők. Mert tehetséges, tiszta tekintetű fiatalok állnak már most is csatasorban, mindenre elszántan keresik a jövőjüket, bátran kérdeznek, követnék is a jó irányt, a lángoszlopot, csak ott nem pislákol semmi. Mert a régi út már nem vezet sehová. Annak vége.
Furcsa is volna, ha az éppen összeomló világban próbálnánk új csíkokat festeni a már járhatatlan útra. Az európai civilizáció – ahogy nekünk tanították – már régen nem létezik. Hogy meddig tartott, hol volt a vége, és hogyan, miért ringattak minket az illúziójában: ezt majd kiderítik biztosan egykoron. De hogy mára már semmi sem maradt humanizmusából, szabadságeszméjéből, szociális piacgazdaságából – arra mérget vehetünk.
Nemzetünk fél évezrede nem szabad. Történelmünket – mint mindenütt és mindig – a győzők írják.
Szabadságharcaink mesékké szelídültek, hőseink vérpadon, idegen földben, legjobb esetben szalonképessé honosítva szolgálják azokat, akiktől a hazát visszavenni próbálkoztak.
Az egymásra acsarkodó Kárpát-medencei népek nem sejtik, hogy milyen agyafúrt elmék terveit végzik be – nem egyszer egymás kivégzésével.
A politikai harcok csatazaja és ágyúfüstje mindent elfed: vagyonuktól megfosztott országok, önrendelkezésükről lemondatott nemzetek, szülői jogairól lebeszélt apák és anyák, lassan megvédhetetlen udvarok figyelmeztetnek a közelgő káoszra.
És ebben a helyzetben azt hinni, hogy egy új párttal, vagy pártprogrammal meg lehet menteni nemzetrészünket – micsoda balgaság. Hiszen nemzet is alig van már!
Mindent újra kell építeni, de biztos, időt álló alapra. A nagy jós, Wass Albert által megjövendölt erkölcs hófehér kövére. A szavak őszinteségére, a tettek bátorságára, a gonosz elleni elkötelezett harcra. Az isteni gondviselésre, amely segít a jó és a rossz között különbséget tenni.
Akár kétségbe is eshetnénk ennyi teendő láttán, ha nem volnának világítótornyaink: Attila, Árpád, Mátyás, Rákócziak, Széchenyi, Kossuth, Petőfi és a többi elhallgatott, elfeledett és félremagyarázott előd. Ha nem lenne a mindent rendezni képes erő: a Szent Korona.
Ady biztatása győzzön rajtunk: „tűz és hit”! És lesz új, boldog jövő.
Fuksz Sándor, Nagytárkány, Felvidék
