Az EBESZ kisebbségi főbiztosa ismét mint kamalduli szerzetes járta be kis régiónkat. Csak hallgatott és derűs nyugalommal szemlélődött. Befelé talán mosolygott is, amikor azzal szembesült: ugyanazt a dolgot ki hogyan látja.
Itt Pozsonyban a kormányfő újra elismételte rögeszméjét, hogy nemzetközi szerződést akar a szlovák-magyar kettős állampolgárságról. Méghozzá olyat, amilyet ő diktál, mert „Szlovákia mindenképpen védeni fogja nemzetállami érdekeit”. Mert a ficói logika szerint „elfogadhatatlan, hogy egy szlovák állampolgár úgy szerezzen magyar állampolgárságot is, hogy akárcsak egyszer is Magyarország földjére lépett volna, vagy valamilyen kapcsolatban állt volna vele”. Nos hát épp az ilyen kijelentés árulkodik rögeszmésségről. Úgy, ahogyan Fico állítja, nem kaphat magyar állampolgárságot egy külföldi magyar nemzetiségű vagy magyar származású személy. Már csak a szlovák nemzetállami érdek miatt illene alaposan áttanulmányoznia az ellenség törvényét, az eljárásjoggal együtt. Akkor talán tudná, olyan külföldi, akinek semmilyen kapcsolata nem volt Magyarországgal, ha megfeszül, sem kap állampolgárságot; és az sem, aki valaha maga mondott le magyar állampolgárságáról (ergo az ilyen személy leszármazottja sem). Külhoni magyar állampolgárságot az kaphat, aki maga – vagy vér szerinti elődje állampolgársága alapján – tulajdonképpen újrahonosítást kér.
Ezeréves magyar-szlovák közös államiságot tagad a szlovák kormányfő, amikor azt szajkózza, valós kapcsolat híján osztogatja ezt Budapest. És még ennél is tovább megy: történelmet hamisít. Igen kevés olyan magyar ember él ma az egykori Magyar Királyság területén az utódállamokban, aki maga – vagy felmenő ági őseinek valamelyike – lemondott volna magyar állampolgárságáról. Történelmi tény, hogy az utódállamok egyszerűen megfosztották őket attól, meg sem kérdezték, akarnak-e szovjetek, románok, jugoszlávok, csehszlovákok lenni… Választási lehetőséget sem kaptak. Még az a nagyanyám sem, aki nemcsak hogy a Magyar Királyságban született, hanem a Magyar Királyság földjébe is lett eltemetve; s ha mostanság kikérem az anyakönyvi kivonatait, szlovák állampolgárnak titulálják őt is. Ilyenkor én is a kamalduli szerzetesek bölcsességéért és derűs nyugalmáért fohászkodom, s különös szeretettel gyújtom meg a gyertyát Zsófia nagyanya sírján szülőfalum temetőjében.
Nem lesz itt megbékélés, amíg most hatályos nemzetközi jogi szabályokat emleget egy ország élpolitikusa akkor, amikor eleven családtörténetekről, rokoni viszonyokról, magáról a történelem sorsfordulóiról van szó, nem holmi nemzetállami érdekekről. A lélek és a szív dolgait nem lehet nemzetközi jogi szabályokban rögzíteni. És tudja ezt jól a szlovák kormányfő is, elvégre az ő kis országa is megalkotta a maga törvényét a külhoni szlovákok állampolgárságról, s osztogatta is azt fenntartások nélkül egészen 2005-ig, amíg ki nem derült, hogy esetleg Magyarország is meg fogja tenni ugyanezt. Addig – érdekes mód – Robert Fico (meg a többi szlovák politikus) nem beszélt arról, hogy nemzetközi jogi szabályokat sért Szlovákia. Ahogyan mélységesen hallgat a szlovák politikai elit arról is, hogy mind a mai napig ott van – fehéren-feketén ¬– a szlovák állampolgársági törvényben és annak végrehajtó rendelkezéseiben, hogy külhoni szlovák állampolgársági kérelme esetén méltányosan kell eljárni, és el lehet tekinteni a szlovákiai helyben lakás követelményétől a szlovák állampolgárság megadásakor.
Derűs nyugalom árasztott el akkor is, amikor a szlovák kormányfő a külhoni magyarok szavazati jogával kapcsolatos eszmefuttatásait tálalta. Egyrészt, mert kibújt a szög a zsákból, s elárulta: a magyar fél nem hajlandó kibeszélni, a szlovákiai magyar állampolgárok közül kinek van magyar állampolgársága is. Másrészt: Robert Fico elképzelni sem tudja a választópolgárok előzetes regisztrációját, mely szerinte igencsak „vitatható intézmény”. Magyarországon, ugyebár, mondom én, elvégre Szlovákiában nem az. Itt a hatályos törvény értelmében a Központi Választási Bizottság minden parlamenti választás előtt kijelöli azokat a jogvesztő határidőket (50 nap a választások előtt), ameddig a külföldön élő szlovák állampolgárok választóként regisztrálhatják magukat (levélben, elektronikus levélben is). Azok, akiknek állandó lakcímük van Szlovákiában, a lakhelyük önkormányzati hivatalában is megtehetik ezt, azok, akiknek szlovákiai lakhelyük nincs, a pozsony-ligetfalui speciális választókörzetben jelentkezhetnek, s kérhetik, hogy postai úton szavazhassanak. Néhány ezren élnek is ezzel a lehetőséggel Ausztráliától Dél-Amerikáig. Szóval: ennyit a választási regisztrációról mint vitatható intézményről.
Megér egy szarkasztikus mosolyt és egy külön bekezdést az is, amivel a szlovák kormányfő a szlovákiai magyar lappangó magyar-szlovák állampolgárokat próbálta alaposan megijesztgetni. Azt állította ugyanis, hogy a magyarországi választói regisztert kötelező lesz nyilvánosságra hozni, s ennek alapján ő és magyarfaló hívei megtudják majd, kik is azok a szlovákiai magyarok, akiknek be nem vallott magyar állampolgársága is van. És ebben a pillanatban ők elveszítik szlovák állampolgárságukat, mennydörögte győztesen (ráadásul jól meg is büntethetik őket!), hozzáfűzve: ettől csak akkor menekülhetnek meg, ha nem regisztráltatják magukat és nem fognak szavazni Magyarországon. Kis öröm is öröm, különösen lelki törpééknél… Elvégre a piedesztál tetejéről nem kell ellátniuk a saját könyökmagasságukig sem, s nem kell tudniuk, hogy a „kötelezően nyilvános választói regiszterek” (különösképpen a pozsony-ligetfalui, amely a magyar külhoninak a megfelelője) szép Szlovákiában sem nyilvánosak…
N. Gyurkovits Róza, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”36005,35995,35968,35957″}
