Rákóczi otthon van Kassán és a székesegyházban is. Erről kell beszélnünk, nem egy volt érsek tájékozatlanságáról, aki már korábban tanújelét adta, hogy nem ismeri a Rákócziak valódi történetét. Akkor érdekes módon, senki sem horkant föl.
1906-ban hozták haza II. Rákóczi Ferenc, fia József, anyja Zrínyi Ilona, szarvaskendi Sibrik Miklós ezredes, Esterházy Antal tábornok, Bercsényi Miklós főgenerális és második felesége, a csodaszép Csáky Krisztina földi maradványait. A kassai Szent Erzsébet-székesegyház altemplomát alakították át e célra. A bujdosók, ahogy akkor az emigránsokat hívták, másfélszáz évnyi távollét után hazai földben pihennek. Akkor is, ha ezt később határnak nevezett futóárkokkal szabdalták szét politikusoknak nevezett szélhámosok.
Méltó ünnepség volt. Szinte diadalmenet. Igaz, azok utódai is fölvonultak, akik elárulták. Ady Endre emiatt bosszankodott is. Dehát árulók mindig is voltak, és az utódok nem tehetnek elődeik tetteiért. Arról már igen, hogy politizálásukkal, közéleti szereplésükkel nem követték a fejedelem útmutatását, végrendeletét nem kívánták teljesíteni.
1914-16 között Dudits Andor természetes alapanyagú festékekkel egy szép szecessziós festményen örökítette meg a Nagyságos Fejedelem életútját. Igaz, ezt 1980-ban a Frankfurter Allgemeine Zeigtung újságírója egyszerűen giccsnek nevezte.
Végül 1938-ban Mécs László papköltő leplezte le a dóm északi falán Löffler Béla és Sipos Béla latin nyelvű epitáfiumát. Gondolták, így nem fogja sérteni senki nemzeti érzékenységét. Sértette. Ladislav K. jogász 1945-ben leverte. 1967-ben tette vissza Löffler, de ünnepséget nem volt szabad tartani.
Egyszer a francia nagykövet járt Kassán a kommunista időszakban és meg kívánta látogatni a sírt. Nagy ribillió volt az elvtársak körében. 1976-ban sem engedték méltó módom megünnepelni születésének háromszázadik évfordulóját. Csak zavarja köreiket. Az érettségiző magyar fiatalok néha virágot vittek epitáfiumára. Tanáraik ezt nem nézték jó szemmel.
A mélyen hívő és alázatos Rákóczi az ateisták és hatalomvadászok számára nem lehet példakép.
Azután jött a rendszerváltás és kiderült, a szlovákok nem sokat tudnak Rákócziról, harcának értelméről és törekvéseiről. Arról sem, hogy számos elődjük oldalán harcolt, diplomáciai szolgálatot vállalt, mint Krman Dániel, akiről utcát neveztek el Kassán.
Habsburg Ottó is lerótta kegyeletét a kriptában.
2006-ban, az akkori hivatalos Magyarország ellenében, sikerült méltó ünnepséget rendezni. Hatezer ember vonult föl, és Sólyom László magyar államfő emlékezetes beszédet tartott. Azóta szinte csönd honolt a kurucok porladó csontjai körül.
De a zarándokok jönnek szakadatlanul, hogy leróják kegyeletüket. Ez az esetek zömében méltó módon, ünnepélyes keretek között zajlik. Voltak időszakok, amikor nehezebben sikerült a kriptába lejutni. Ekkor is az ingerült méltatlankodás helyett, inkább a lehetőségeket kellett volna keresni. De felháborodni könnyebb. Egy időben a múzeum kezelte a kriptát. Akkor is egyszer-kétszer adódtak nehézségek. Majd a rendszerváltás után az egyház kapta vissza. A múzeum elszállította a birtokában lévő koszorúkat és zászlót. Ma egyes éretlen fiatalok minden bizonyíték nélkül a neten azzal verik félre a harangot, hogy ezeket megsemmisítették. Miért nem kérdezik meg?
Valamikor bevett szokás volt, hogy előkelő, vagy jelentős emberek templomok kriptájába temetkeztek. A keresztény temető görög neve coemetorium, vagyis alvóhely. Az ember föl fog támadni, tehát csak alszik. A cínterem erre a kifejezésre emlékeztet bennünket. A templomba való temetés azután alakult ki, amikor a vértanúk és szentek sírjait az ellenség feldúlta, ezért templomokba vitték őket. Igenám, de a hívek, akik már korábban sírjuk mellé temetkeztek, most is ezt a hagyományt szerették volna követni és ezért választották végső nyughelyül a templomokat. A 4. sz.-ban királyok, fejedelmek és püspökök porhüvelyét helyezték el az Isten házában. De már akkor sem engedték meg mindenkinek, hogy templomba helyezzék földi maradványait. Az 1279-es budai, majd az 1450-es esztergomi, illetve az 1494-es nyitrai zsinat ezt megtiltotta. Ezért temetkeztek ezután a templomok köré. Így volt ez Kassán is. Ennek ellenére templomi temetésekre a későbbiekben is sor került és az 1983-as katolikus Egyházi Törvénykönyv (Codex Iuris Canonici) sem tiltja ezt. Gondoljunk csak Lech Kaczyński lengyel államfőre, akit a szmolenszki tragédia után a waweli székesegyházban helyeztek örök nyugalomba feleségével együtt.
Az évszázadok folyamán számtalan katolikus és protestáns személyt temettek a kassai dómba és közvetlen környékére. Egyesek sírkövei a Mihály-kápolna és Orbán-torony kerengőjében láthatók. Protestáns papok, hadvezérek, nemesek, előkelő polgárok, mesteremberek, várkapitányok, háziasszonyok… Volt aki bőségben élt, más gyilkosság áldozata lett. Lengyelek, magyarok, németek. Ki tudná már fölsorolni mindannyiukat! És nyilván voltak közöttük bőséggel gyarló emberek és valódi személyiségek. Legtöbbjükről már sohasem fogjuk megtudni, kik is voltak valójában. Mesterségüket, címerüket ismerhetjük még, sírverseik magasztalják őket, de ennyit bányaszhatunk ki ma a történelem irtózatosan mély kútjából. S ez nyilvánvalóan rendben van. Mi sem vagyunk különbek. Néhány 14. századi sírkövön rovásírással írt üzenet vár megfejtésre. Egyikükről Márai Sándor is megemlékezett.
Rákóczi azóta, hogy egykori központjában, kedvenc városában pihen, sok mindent hallhatott. Kommunistát, nacionalistát, nácit, nyilast. Kun Bélát, Masarykot, Tisot, Hlinkát Horthyt, Gottwaldot, Husákot, Havelt és másokat. Számos percemberkét. De Esterházy Jánost is! Neki nyilván tapsolt volna.
Rendszerek mentek és jöttek, határok ide-oda mozogtak, ő hűséges kis csapatával maradt. Mert tudja, neki itt küldetése van! Nincsenek sokan, de neki hála, szellemi kisugárzása érezhető. Ő otthon van a városban és a székesegyházban is. Nemcsak azért, mert fia génjeiben Szent Erzsébet örököse, hiszen annak tizenötödik leszármazottja anyja révén, hanem elsősorban szellemisége okán. Erről kell beszélnünk, nem egy volt érsek tájékozatlanságáról, aki már korábban tanújelét adta, hogy nem ismeri a Rákócziak valódi történetét. Akkor érdekes módon, senki sem horkant föl.
A fejedelem Emlékiratai, Vallomásai szent-ágostoni magasságokat ostromolnak. Amikor áttekintette életét, teljes megbánást tanúsított. Olyan szigorúsággal vizsgálta pályáját, hogy néhol már túlzásnak érezzük. Emberi tartása, sőt nagysága, keresztény hite oly mély, hogy akár szentként is tisztelhetnénk, habár ezt ő határozottan elhárítaná magától alázatos felháborodottsággal.
Mindezt csak azért voltam kénytelen leírni, mert Mons. Alojz Tkáč, volt kassai püspök, majd érsek – a rendszerváltás előtt villamosvezető – 2012. november 18-an, vasárnap délelőtt a Szent Erzsebet-szekesegyház szlovák nyelvű ünnepi miséjén a híveknek a hirdetések között azt említette, hogy „saját hataskörében” indítványozni fogja a Fejedelem földi maradványainak eltavolítását a kriptából, ill. Magyarorszagnak való átadásukat kezdeményezné, mert különböző elemek a kriptát politikai cáljaikra használják. Ezután majd helyreáll a béke magyarok és szlovákok között.
Sancta simplicitas! – hördülhetne föl a fejedelem. – Szent egyűgyűség!
Már másnap tudomást szereztem kijelentéséről, de nem kívántam nagydobra verni. Ennek előzményeiről is van tudomásom, amiről viszont beszámoltam. Egy magyarországi személy két Rákóczi-korabeli zászlót kívánt elhelyezni az altemplomban. Fogadókészség végülis lett volna, ám türelmet kértek. Az viszont elfogyott és így október 27-én minden előzetes egyeztetés nélkül öt busznyi ember jelent meg Kassán, akik elhelyezték a zászlókat a kriptában. A kassai magyar szervezeteket nem tartották fontosnak értesíteni, sem az érsekséggel egyeztetni. A szlovák rendőrség és titkosszolgálat tudomást szerzett róla és kis híja volt, hogy nem tartóztatták le őket. Ám végül incidens nélkül zajlott le az esemény.
Ezután némi vita alakult ki közöttem és a szervezők között. Nem értették meg, hogy ez nem megoldás. A szlovák katolikus egyház bölcsen napirendre tért az ügy fölött. Levelet küldött a szervezőknek, hogy a krisztusi szeretet jegyében ezt másképp illenék máskor intézni. Napirendre tértem az ügy fölött én is. De a Slovenské národné noviny Tkáč nyilatkozatát közzétette és valakik tettek róla – biztos nem jóindulatból -, hogy a magyarok is tudomást szerezzenek róla. Pedig ezt a nemzeti elfogultsággal megvert lapot már rég karanténba kellett volna tennünk!
A Slovenské národné noviny ezt 2012. évi 49. számában megszellőztette. Hogy milyen alantas célból, nem nehéz rájönni. Valaki ezt viszont most küldözgetni kezdte. Bizony nagyon érdekelne, ki volt az a személy, aki szántszándékkal így akarja mérgezni a légkört? A magyar sajtó meg azonnal ráharapott. Ilyen könnyű csőbe húzni? Meg is lett az eredmény.
Felháborodott és kétségbeesett villámpostaleveleket kaptam mindenhonnan, volt aki telefonon hívott föl. Csöndre intettem mindenkit. Egy elfogult nyugdíjas erőtlen kijelentése miatt ne fogjunk már keresztesháborúba! De a sajtó belendült. Csatabárdot rántott. A felelőtlen héjaújságírók ráharaptak a témára és mindenki csámcsogni akart erről. Az egyik magyar tévécsatorna kiadta manipulatív ukázát, keressenek felháborodott kassai magyarokat, akik majd nyilatkoznak.
Az ilyen és ehhez hasonló megnyilvánulásokat úgy kellene kezelni, mint a terroristákét, vagy a gyengeelméjűekét. Nem szabad akaratlanul is népszerűsíteni zavaros és főleg káros gondolataikat.
Nem tudom hány ember hallotta ezt a véleményt. Lehet, háromszázan is voltak, vagy többen. Most meg ennek akár a százszorosa is csámcsoghat rajta. De minek? Kinek használ ez!? Így ötletet adnak olyanoknak, akik majd azon fognak fáradozni, hogy Rákóczi ne teljesíthesse feladatát a kassai őrhelyen. Gratulálok kedves „kollégák”! Ez a felelőtlenség csúcsa! Néha gondolkozni is szoktatok vagy csak úgy bele a világba írjátok cikkeiteket? Fő, hogy legyen miről „szenzációzni”, a többi nem számít?
Én fölháborodott kassai magyar polgár vagyok! Kikérem magamnak, hogy a kényes szlovák-magyar viszonyba ilyen szerencsétlen módon beletenyereljenek olyanok, akiknek csak a szenzáció számít, nem nemzeteink szolgálata!
Hány magyar újságíró jön Kassára, hogy alaposan tájékozódjon helyzetünkről? Egy-két embert megkérdeznek, készítenek néhány fotót és felvételt és már szaladnak is haza. Lehet, hogy jó büntetlen újságírónak elefántként viselkednie a kassai porcelánboltban? Ez a szlovák-magyar kapcsolatokon semmit sem lendít előre, csak a falakat építi és a félreértéseket, feszültséget növeli.
„Jó” példa erre a Jobbik éretlen nyilatkozata is. Levelükben azt írják, hogy szívesen fogadják a fejedelem hamvait a várossal együtt. Hát lássuk, mit kapnának! Kapnának egy várost, ahol kétszázezer szlovák és roma él. Kapnának egy várost, amelynek adóssága majd 14 millió euróra rúg. Ez utóbbi bizonyára nem tenne jót a magyar költségvetésnek. Kapnának egy gyárat, melynek urai lassan, de óvatosan meg akarnak szabadulni tőle. Szép kis munkanélküliség várható ebből. Ez is a magyar költségvetést terhelné. Ezek, és a nem ecsetelt további gondok bizonyára padlóra küldenék a jelenlegi magyar kormányt, hiszen a hirtelen felmerülő kihívásokat aligha tudná orvosolni. Ez lenne a rejtett cél?
A magyar kormányt is felkérték, hogy „lépjen fel dicső fejedelmünk emlékének megsértése ellen”. Nem túlzás ez? Egy vénember méltatlan fecsegését így föl kell fújni? Ágyúval verebet lőni? Ez csak önző visszaélés a helyzettel önreklámozás céljából.
Nem ártana egy kis önvizsgálat. Úgy vélem, Rákóczit nem úgy kell megtisztelni, hogy minden udvariassági és diplomáciai előkészítés nélkül lerohanják a székesegyházat. Igen, elvárjuk, hogy kíméljenek meg bennünket ilyen önmutogató és kárt okozó „ünnepségektől”.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”37754,37753,36330,36326,37768″}
