Izgulok, remélek, elkeseredem – és hiszek a megmaradásunkban. Mert ha nem hinnék, nem is tenném a dolgom, a saját területemen, ahol élek, dolgozom, harcolok, vitázom, széllel szembe…
S mindezt mondhatnám többes számban is. Mert azért vagyunk, hál’ Istennek, többen. Sokan, de nem elegen. Próbálom megfejteni vajon miért, mit, hol kellett volna kezdeni, folytatni? Rájöttem: talán önmagunknál. Mert a felvidéki magyar társadalomban, ugye:
– Van a közömbös ember, aki azt sem tudja, mi történik tájainkon, honnan jött és hová tart.
– Van a közönséges ember, aki mindig, minden körülmények között meg akar felelni, „itt élünk” szlogen alatt, s még önmagát sem meri megvallani.
– Vannak a helyi harcosok, akik a széllel szemben… (helyi hatalmaskodók ellenében)
– Vannak, akik tesznek-vesznek, szerveznek, jelet hagynak, emlékeznek, emlékeztetnek, s ébresztgetik önmagukat és társaikat – s mindezt akkor is, ha függetlenül, hogy jól vagy rosszul teszik dolgukat, kapják a pofonokat, a megaláztatásokat, a mellőzést, a cinikus megjegyzéseket.
– S aztán vannak a törtetők, akik szeretnek az élvonalban lenni, politikai „karrierre vágyva” mindenütt ott lenni. Magyarkodni, tábla, vagy (székely) zászló felvonáskor jelen lenni, (vagy azért ott: mégsem lenni). Közben magukban, és maguk körül sem rakták helyre a dolgokat. Ezek a magukat valamiért magyarnak tartó emberek, még mindig szlovák névhasználattal tündökölnek, az édes anyanyelvünk tiszta magyar használata még nem fontos számukra, gyermekeiket (uram bocsá’) szlovák óvodába adják, vagy szlovák és angol mesékkel tarkítják gyermekkoruk legszebb éveit, vagy településükön hidegen hagyja őket az egynyelvű utcanév tábla, meg a vállalkozók idegen nyelvű feliratai stb. És sorolhatnám napestig felvidéki társaink önazonossági bukfenceit (köztük sok-sok, magát MKP pártinak vagy csemadokosnak nevezőét).
S ezen utóbbiakból van a legtöbb, mint a felsorolás is mutatja. Pedig csak egyszer kellene elmenni, a napokban oly sokat emlegetett székely testvéreinkhez, a csíksomlyói búcsúba vagy egy-két éjszakára vendégként. Persze nyitott szemmel és szívvel leülni velük, akik oly keveset beszélnek. A gondolkodásukat, gerincességüket a tekintetükből, a kiállásukból is megismernénk. Mert ők tudják az apáról-fiúra szálló történelmi tudat örök igéjét, hogy: Haza és Isten, és anyanyelv csak egy van! Ők nem a „hol élünk, és mihez kell alkalmazkodnunk” szöveget táplálják a gyerekeikbe. Ők a hitet, az emberek megbecsülését, a hűséget, a gyökerekhez való ragaszkodás örökségét adják tovább gyerekeiknek. Ők a „megmaradni bármily körülmények között is” útravalóval nevelik generációk sorát.
Akik a székely zászlóval nálunk vállalták a távol élő testvéreink iránti szolidaritást, azok bizonyára jártak már náluk, remélhetőleg tanultak is tőlük.
Köszönjük székely testvéreinknek, hogy bennünket is erősítenek! Itthon sajnos, még csak ott tartunk, hogy: fogyunk, – de (talán) tisztulunk!
Dániel Erzsébet, Felvidék.ma