Meghalt Horthy István özvegye, Edelsheim-Gyulai Ilona grófnő. Kilencvenöt évesen érte a halál az Egyesült Királyságban. Gyermekkorát a Felvidéken töltötte. Fél évvel halála előtt Tarics Péter interjút készített vele. Ezt a beszélgetést közöljük az alábbiakban.
Edelsheim-Gyulai Ilona, az 1942-ben tragikus repülőgép-szerencsétlenséget szenvedett kormányzóhelyettes, Horthy István özvegye korát meghazudtoló módon utazik és tevékenykedik a nagyvilágban. Szívesen beszél gyermekkoráról, a Horthy-családról és a 20. század – saját maga által (is) megélt – történetéről. 1918-ban született ifj. gróf Edelsheim-Gyulai Lipót és verőczei gróf Pejacsevich Gabriella harmadik lányaként. Gyermekkorát családja felvidéki birtokán, Felsőelefánton töltötte. 1940-ben feleségül ment vitéz nagybányai Horthy Istvánhoz, Horthy Miklós kormányzó fiához, aki 1942 augusztusában repülőszerencsétlenségben életét vesztette. Egy fiuk született 1941-ben, Horthy István. A világháború során vöröskeresztes nővérként dolgozott, valamint szerepet vállalt a zsidók megmentésében. 1944-ben nemcsak szemlélője, hanem közreműködője is volt Horthy Miklós kiugrási kísérletének. Követte a kormányzót az emigrációba is. Emlékiratai Becsület és kötelesség címmel jelentek meg. Horthy István özvegyével mindenekelőtt életéről, sorsáról és néhai férje halálának körülményeiről beszélgettem.
– Kedves grófnő! Hogyan emlékszik vissza gyermekkorára?
– A gyermekkoromra nagyon élesen emlékszem vissza, hiszen olyan gyönyörű helyen laktunk, hogy az leírhatatlan. Egy volt Pálos rendi kolostorban laktunk, melyet a Pálosok kénytelenek voltak elhagyni, amikor elüldözték őket Magyarországról.
– Ez a Felvidéken volt, a Nyitra melletti Szentjános nevű településen…
– Igen. Az erdő kellős közepén volt ez a kolostor, s mi, gyerekek ezt nagyon élveztük, hiszen nagyon szerettük a természetet. Gyönyörű volt az erdő, sok állat, rengeteg szarvas volt ott. Sokszor hozták nekem a beteg állatokat, s én nagy szeretettel gyógyítgattam őket. Négyen voltunk testvérek, valamennyien lányok: Éva, Maritta, a mostohatestvér, Sya és én. Nem tudom, szüleink, hogyan bírták, de nagyon jó nevelést kaptunk tőlük. Édesapám nem akarta, hogy csehül tanuljunk – mert a Felvidék akkor Csehszlovákiához tartozott –, így négy nevelőnőt – magyart, németet, anngolt és franciát – hívott a kolostorba, mindegyik lányhoz egyet. Tehát mi a kolostorban nevelődtünk. A nővéreim még néha Budapesten vizsgáztak, de mi, a kisebbek már nem. Én soha nem jártam iskolába. Amikor később ápolónő lettem, és a tanfolyamon vizsgáznom kellett, ez nagy újdonság volt a számomra.
– Hogyan lett a Horthy-család tagja?
– A sors ajándéka, hogy bekerültem a Horthy-családba. Ez 1940-ben, rettenetesen hideg télben történt, amikor mínusz 39 fok volt. Elmentünk sielni a magyar-orosz határon lévő Uzsokra, de az ítéletidő miatt nem tudtunk sielni. Így visszaindultunk Budapestre. Amikor megérkeztünk a fővárosba, a kormányzó felesége egy gyönyörű képzőművészeti tárlatot szervezett az Operaházban a szegény művészek megsegítésére, amelyet Operabál követett. Engem pedig beválasztottak a tizenhat lány közé, akik a megnyitótáncot táncolták. Egy bécsi keringőt táncoltunk, aminek nagyon örültem.
– Ennek az volt az előzménye, hogy ön már két bécsi keringő-versenyt megnyert…
– Így van, tehát pontosan tudták, hogy jól tudok táncolni. Amikor Horthy Miklós kormányzó úr és felesége megérkezett a bálterembe, mi, táncosok felálltunk a lépcsőre, hogy fogadjuk őket. Én az utolsó előtti lépcsőn álltam. Elkísértük őket a díszpáholyba, én pedig egyvonalban voltam a két fiukkal, Istvánnal és Miklóssal. Tulajdonképpen itt ismerkedtem meg Istvánnal. Beszélgetésbe egyeledtünk, s így kialakult egy gyönyörű szerelem közöttünk. Azért mondtam, hogy a sors ajnádéka ez a találkozás, mert ha nincs a téli ítéletidő, akkor teljesen másként alakult volna az életem. Rövid időn belül megtartottuk az eljegyzést.
– Az elmúlt hat évtized alatt sokat beszéltek Horthy István haláláról, mindmáig tudománytalanul, bizonyítékok nélkül. Egyre valószínűbb azonban, hogy politikai gyilkosság áldozata lett. Mi erről a véleménye?
– Én csak a tényekre támaszkodom férjem halála esetében. Családunk számára 1942-ben is egyértelmű volt és ma is világos: férjem szabotázs és politikai gyilkosság áldozata lett. Én akkor Kijevben voltam ápolőnó. 1942. augusztus 16-án a férjem kijött hozzám három napra, és személyesen elmondott mindent az akkori helyzetről, nehogy lehallgassák őt. Ő már akkor pontosan tudta, hogy a németek nem nyerhetik meg a háborút, s hogy Magyarország harca teljesen reménytelen. Elmondta, hogy repülőgépre száll, és kimegy a keleti frontra a magyar katonákkal beszélni. Később kiderült, hogy az a szoba, ahol mi beszélgettünk, tele volt mikrofonnal. Így a németek mindent tudtak erről a dialógusunkról. Férjem tisztiszolgájával visszarepült a frontra, s amikor megérkeztek a repülőtérre, azt vették észre, hogy a repülőtér mellett egy teljesen új sátor van fellállítva. Odaküldte a tisztiszolgáját, hogy nézze meg. Tele volt németekkel, akik 24 órával korábban érkeztek, mondván: a terepet ellenőrzik.
– A „terepellenőrzés” része lehetett, hogy megrongálták Horthy István gépét?
– Minden bizonnyal. Tehát szabotázs volt.
– Ezt bizonyítja Horthy István inasának, Farkas Györgynek az 1992-ben – ötven év után – nyilvánosságra hozott naplója is, aki szinte napról napra lejegyezte gazdája tevékenységét, hollétét…
– Igen. Farkas György, az inasunk, 1942. június 5-e és 1942. augusztus 21-e között vetette papírra naplójegyzeteit egy pepita füzetbe. Leírta, hogy a gyilkosság előestéjén a németek a férjem gépe körül ólálkodtak, holott oda csak külön engedéllyel léphetett be bárki. A naplóból tehát egyértelműen kiderül, hogy István gépét a nácik rongálták meg, s hogy nem ez volt az első merényletkísérlet ellene, hiszen már Kurszkban is megpróbálták őt megölni. Abban az időben egyébként volt egy jó ismerősünk a belügyi szerveknél, aki a férjem halálát követően titokban elmondta, hogy Istvánt valóban megölték. Azt is a tudomásunkra hozta, hogy erről soha nem lehet majd beszélni.
– Úgy tudom, hogy a kormányzó-helyettes már szabadságon volt, és nem is kellett volna aznap repülnie…
– Pontosan így volt. Hirtelen megkeresték őt, hogy azonnal pilótára van szükség. Talán még parancs sem volt erre. S ő, amilyen jószívű és jóhiszemű ember volt, vállalta a repülést. Ez az életébe került.
– Akkoriban igen rosszindulatú, rágalmazó cikkek jelentek meg például arról, hogy azért zuhant le a kormányzóhelyettes, mert István-napot ünnepelt és ittasan vezette a gépet…
– Ez butaság, ostoba pletyka, hiszen István református volt és decemberben ünnepelte névnapját. Kinek jutott volna eszébe a Horthy családból, hogy augusztus 20-án felköszöntse? István különben sem volt iszákos. Ezt csak a nácik és a nyilasok terjesztették, s ezt később a magyar sajtó egy része is átvette. Az inasunk erről így vélekedett: „Ha valaki, hát én tudom, hogy milyen ember volt a gazdám, mikor, mit és mennyit ivott, mert élete utolsó öt évében állandóan mellette voltam, én szolgáltam ki. Amikor hazajött valahonnan, azonnal beszéltem vele: soha nem láttam rajta, hogy italos lett volna. Horthy István, miként az egész Horthy család, mindenben rendkívül mértékletes volt, a szeszfogyasztásban is.”
– Azzal is érveltek a németek, hogy pilótahiba okozta a férje halálát…
– Ez is alaptalan rágalom volt, hiszen István nekem egyszer elmesélte, hogy 4000 méter magasságban valóban „megcsúszott” a gépe, a szokottnál élesebben kanyarodott, de teljesen ura volt a helyzetnek, és pillanatok alatt korrigálni tudta a gép haladási irányát. A gyilkosság éjszakáján pedig mindössze 300 méter magasságban éles kanyart vett volna…? Nevetséges magyarázat, de a vég tragikus. A férjem kitűnő pilóta volt, amit inasa, Farkas György is bizonyít, amikor így nyilatkozott: „Gazdám kiváló pilóta volt, korábban több ezer kilométeres utakat tett meg, mai szemmel rendkívül kezdetleges gépeken, s a fronton is nehéz helyzetekből vágta ki magát. Tisztában volt a Héják gyengéivel is.”
– A férje ezek szerint szálka volt a németek szemében. Mi lehetett a németek fő célja Horthy István meggyilkolásával?
– A németeknek nem tetszett, hogy Istvánt megválasztották kormányzóhelyettesnek. Az sem tetszett nekik, hogy nem rejtette véka alá: a németek nem nyerhetik meg a háborút. A férjem erősen antifasiszta volt, s ezt a berlini iratok is bizonyítják. István terve az volt – és ez volt a legfőbb bűne a németek szemében –, hogy kimegy a keleti frontra és hazahívja a magyar katonákat. Ezt akarták a nácik megakadályozni. Ezért hajtották végre a gyilkosságot, amit aztán balesetnek próbáltak álcázni, hogy ne legyen belőle diplomáciai botrány.
– Milyen volt Horthy István, mint ember?
– Nagyon sokáig nem tudtam erre a kérdésre válaszolni, mert féltem, hogy rám fogják: az elfogult feleség, vagy az elfogult özvegy mondja. Azóta tudok Istvánról, mint emberről beszélni, amióta halálát követően megjelent a „Horthy István és a közlekedés” című könyv, amelyben a miniszterelnöktől kezdve az egyszerű munkásig rengetegen nyilatkoznak a férjemről. Nagyon szép vélemények ezek. Úgyhogy, most már én is merek nyilatkozni róla. Különleges ember volt. Szorgalmas, teherbíró, kellemes külsejű, megnyerő egyéniség. A kötelességnek élt, az igazságért harcolt. Igaz magyar, igaz hazafi volt, aki a hazája sorsát mindig fontosabbnak tartotta, mint saját, egyéni érdekeit. Nem csoda, hogy ilyen ember volt, hiszen a szülei is hasonlóan jó emberek voltak.
– Hogyan alakult az élete a férje halála után? Milyen érzés volt a Horthy család tagjának lenni?
– Nagyon szomorú évek jöttek. Személyes sorsomat megpecsételte a férjem halála, Magyarországét pedig a háború kimenetele. A Horthy családban viszont nagyon jól éreztem magamat. A kormányzó úr kezdettől fogva úgy szeretett engem, mintha a saját lánya volnék. Az anyósom is hasonlóan bánt velem. Róla nagyon keveset beszélnek, pedig ő fantasztikus asszony volt. A sors később úgy hozta, hogy elmentünk Magyarországról, és száműzetésben éltük le az életünket.
– Először Németországba, majd Svájcba mentek. Ennek is megvan a maga különös története…
– Igen. Puhatolózni kezdtem, hogy melyik országban lenne számunkra a legmegfelelőbb az élet. S amikor megtudtam, hogy egy volt amerikai követ Alapot hozott létre a Horthy család számára, hogy ha bármelyik országban letelepedünk, akkor meg tudjunk élni, rögtön nekiláttam az út megszervezéséhez. Volt egy titkosszolgálatban dolgozó barátom, aki elmondta, hogyan lehet vízum nélkül országról országra járni. Volt egy autóversenyző ismerőse, aki sokat járt Ausztriába. Elvitt engem Insbruckba, egyetlen alkalommal, amikoris csak 7 kilométerre volt szabad bemenni az országba vízum nélkül. Ez akkor a franciák által megszállt terület volt. Ott elmentem a francia hatóságokhoz, ahol nem mondtam meg, hogy nem Ausztriában élek, és kértem tőlük egy svájci vízumot. Így kerültem ki Svájcba. Visszafelé ugyanezzel a vízummal jöttem vissza.
– Soha nem akartak Portugáliába menni, mégis ott kötöttek ki. Miért?
– Nem akartunk Németországban maradni, hiszen nagyon rossz körülmények között éltünk, nem volt fűtőanyag, a fogadtatás sem volt jó. Svájcban viszont megszereztem a portugál nagykövet nevét, és felvettem vele a kapcsolatot. Ő megkérdezte a portugál kormányt, hogy befogadnak-e minket, és így kaptuk meg a diplomata vízumot. Így kerültünk ki Portugáliába. A portugálok nagyon kedvesek voltak velünk, hálás szívvel fogadtak be minket. Mi azonban nagyon szomorúak voltunk. Nem láttuk magunk előtt igazán a jövőt, nem tudtuk, mi lesz velünk, nem beszéltük a nyelvet. Szomorú helyzet és időszak volt ez, de később megszoktuk, és sikerült beilleszkednünk.
– Jött 1956. Hogyan élte meg a kormányzó úr és a család – távol a hazától – az 56-os magyarországi eseményeket?
– Csüngtünk a rádión és az újságokon, hogy a legfrissebb otthoni híreket megtudjuk. A kormányzó úr nagyon optimista volt. Abban reménykedett, hogy még megélheti Magyarország felszabadulását. Borzasztó érzés volt, amikor megtudtuk, hogy leverték a magyar forradalmat. Meggyőződésem, hogy a kormányzó úr halálát közvetve az 56-os hírek is befolyásolták. Ő tulajdonképpen ebbe halt bele. A forradalom leverése után már nem hallgatott rádiót, nem olvasott újságot. Az egyik nap fel sem kelt, kihívtuk hozzá az orvost, aki azt mondta, hogy semmi szervi baja nincs. Lelki válságban volt, aminek következtében az egész teste elfáradt.
– A kormányzó úr 1957-ben meghalt. Halála előtt azonban volt egy kérése Önhöz…
– Igen. Halála előtt azt mondta nekem: Ha te megéred azt, hogy a szovjet csapatok kivonulnak Magyarországról, akkor engem vigyél haza, és otthon temessetek el, helyezzetek el a családi kriptában, Kenderesen. Így is tettem. Amikor az utolsó szovjet katona elhagyta Magyarországot, elkezdtem szervezni a kormányzó úr hazaszállítását, amiben a magyar tengerészek felbecsülhetetlen segítséget nyújtottak nekem. Így Horthy Miklós kormányzó úr hazaszállítása és újratemetése 1993-ban megtörténhetett.
– Beszéltek-e az emigrációban a kormányzó úrral Magyarország kiugrási kísérletéről?
– Igen. István férjemmel együtt pontosan tudta, hogy a németek nem nyerhetik meg a háborút. Apósom mindig azt mondogatta: tengeri flotta nélkül ez a háború nem nyerhető meg. Igaza volt, hiszen az angol és amerikai flottával szemben a németeknek nem volt esélyük. Ezért ki akart ugrani a háborúból, hogy Magyarország ne vesztesként kerüljön ki ebből a világégésből. Fel akarta venni a kapcsolatot a szövetségesekkel. Elártulták, nem sikerült.
– Mit mesélt a kormányzó úr arról, hogy Hitler kicsalta őt Németországba, hogy megszálhassa Magyarországot?
– Az apósom többször kérte Hitlertől, hogy hívják vissza a magyar csapatokat, és csak magyar területen harcoljanak. Hitler azzal az ürüggyel hívta ki őt Németországba, hogy megbeszéljék a magyar csapatok visszahívását. Ez csapda volt, közben Hitler megszállta Magyarországot. Működött az úgynevezett Koronatanács, amely nem javasolta, hogy a kormányzó kimenjen Hitlerhez, ismerve a német vezért, és sejtve a később bekövetkezett tragédiát. Apósom azonban hajthatatlan volt, mondván: ha nem ő megy ki személyesen Hitlerhez, akkor soha nem hívják vissza a magyar katonákat. Nem maradt itthon tehát senki, aki azt mondhatta volna: ellenállunk a német csapatoknak.
– Mi lett volna, ha sikerült volna a kiugrási kísérlet?
– Teljesen másként alakult volna Magyarország politikai helyzete és nemzetközi megítélése. A zsidóüldözés sem fajult volna odáig, ameddig a nácik elmentek. A holocaust sem lett volna ilyen mértékű. Apósomra azt is ráfogták, hogy nem szerette a zsidókat. Ez is alaptalan rágalom volt. Több zsidót bújtatott, zsidók százainak életét mentette meg a negyvenes években. Ő az embereket az értékeik, nem származásuk szerint ítélte meg.
– 2003-ban megjelent kétrészes könyve, „Becsület és kötelesség” címmel. Honnan a cím, és mi inspirálta Önt e könyv megírására?
– A címben szereplő két szó volt a Horthy család két meghatározó vezérelve: becsület és kötelesség. Ezért adtam ezt a címet a köteteimnek. Sokan kértek, hogy írjam meg az életem történetét. Én mindig vonakodtam, mondván: nem vagyok sem író, sem történész, és különben is: ebben a témában nagyon sok könyv jelent már meg. Végül aztán feltettem magamnak a kérdést: Honnan fogják megtudni az igazságot az unokáim, dédunokáim erről a korszakról? Így lett belőle kétrészes könyv. Az első rész az 1918 és 1944 közötti időszakot öleli fel, a második pedig az 1945 és 1998 közötti éveket tárgyalja. Rengeteg hazugság látott napvilágot erről a korszakról, és magáról a Horthy családról, ezért azt mondtam: meg kell írnom az igazságot. Megírtam. Nagy segítségemre volt a mostohaanyámtól kapott napló, amely tulajdonképpen 1942-től dolgozza fel a Horthy család sorsát. A könyvet lefordították angolra, és készül a német, spanyol és japán fordítása.
– Köszönöm az interjút.
Tarics Péter
{iarelatednews articleid=”39122″}