Szinte tegnapelőtt, alig nyolcvan éve, 1933. május 12-én Óbudán hunyt el Krúdy Gyula író. Kilakoltatás fenyegette, a villanyt már kikapcsolták, adósság maradt utána és szervei kezdték fölmondani a szolgálatot.
A kegyes halál kimenekítette a sok nyavalya és nyomorúság közül, pedig csak 54 éves volt. Koldusként élő királyfi volt. „Az élet gazdagsága az övé, az a kincs, hogy mindent másképpen lát, mint a többiek… Ez a világ, amit ő álmodik, a bánatos, egyszerű frizurájú nőkkel, a kisvárosi alakokkal, a legendás hercegekkel, máris mese és történelem, a szemünk elől sóhajt el innen…” mondja Kosztolányi Dezső. Czine Mihály így jellemezte: „Magános jelensége irodalmunknak. Életkor szerint a Nyugat nagy nemzedékéhez tartozna, témái olykor érintkeznek is a kortársakéval, élete, művészete azonban mégis más jellegű. A dzsentriről másképp szól, mint Móricz Zsigmond és Kaffka Margit, a pesti éjszakát másként látta, mint Kosztolányi, s a magyar tájat is más színekkel festette, mint Juhász Gyula. Adyval közeli barátságot tartott, a pesti éjszakát sokszor együtt járták, de a magyar Ugarral sohse birkózott Ady módján, Babits Mihállyal személyes találkozása sem volt. Életmódja más, mint a kortársaké; még inkább «társadalmon kívüli volt»: szállodákban, olykor nyilvános házakban lakott, lóversenyezett, kártyázott s huszártiszteket hajigált ki a kávéházból. (…) Már életében legendák születtek a tetteiről, s máig hullámzó anekdoták. Életéről előbb születtek regények, mint irodalomtörténeti tanulmányok (Kacér Vilmos: Ifjúság; Márai Sándor: Szindbád hazamegy, 1940). (…)
Romantikus? Realista? Öntudatlan elődje a szürrealistáknak? Későn jött vagy korán? Bravúros cigányprímás vagy tudatos alkotó? A dzsentri hegedűse vagy legszigorúbb leleplezője? A «középkori lovagok kései utóda»? «Európaivá finomodott barbár»? Álomlátó? Varázsló? Pongyola vagy stílusművész? A Krúdy irodalomban a fenti kérdések többnyire állításokként szerepelnek, különösen az emlékezésekben. S a Krúdy-irodalom nagyobbik része emlékezés: a hatalmas életművel mindmáig csak néhány szép esszé foglalkozik… főként a könyvalakban megjelent művek alapján. Krúdy írásainak egy részét azonban máig a napilapok őrzik, életművét 120–140 kötetnyire becsülik.”
Gyermekkorom kedvenc olvasmánya volt Álmoskönyve. Az álmokról nem volt magas véleményem, mit sem tudtam még akkor a tudatalattiról, de a bizarr képzettársításokon, melyeket az író lejegyzett az álomképekkel kapcsolatosan, hangos kacagásra késztetett és családon belül is fölolvastam az általam sikerültebbnek tekintet véleményeket. Otthon az íróról szüleim nem beszéltek, nyilván életvitele nem felelt meg példaképnek egy felnövekvő fiatal számára. Hát, ami igaz, az igaz, nem éppen „szabályos” volt az életút. Hiába nősült kétszer, vöröslámpás házban lakott, iszákos volt…
Már az Álmoskönyvből is kiderült számomra, hogy az író szerette a hasát. Más munkáiban milyen áhítattal ír az ételekről és annak szertartásszerű elfogyasztásáról, ami fölért akár egy ájtatos liturgiával. “- A leves forró, mint minden étel, ami a konyhámból kikerül. Ezért felhasználhatod az időt, hogy egy pohárka gyomorerősítőt végy magadhoz a pohárszékből. De ne a szilvóriumból, mert az csak korán reggel hasznos, hanem abból a gyomorerősítő borovicskából, amelyet Gábriel főz Szepesbélán. A pálinkára egyél meg néhány karika Szent János-retket, mert most van itt a reteknek az ideje. (…)
Kalkuttai engedelmeskedett az asszonynak. A meglehetősen ódon pohárszékhez lépett, amelynek üvegajtajába szőlőfürtök és poharak voltak edzve, bizonyára sok régi szem tévelygett e látnivalókon, mielőtt az üvegajtót kinyitotta volna, hogy az abban található dolgokkal megismerkedjék.
Gábriel bélai borovicskagyáros valóban fenyőillatot tudott préselni a pálinkájába. Kalkuttai felhajtotta a gyomorerősítőt, és egyszerre a poprádfelkai állomás jutott eszébe, ahol fiatal korában mindig havasigyopár bokrétát vásárolt, amelyet a kalapjához tűzött. Valami diákos kedv suhant végig ugyanekkor az erein, mintha valami régen berozsdásodott lánc mozdult volna meg lelke kerekes kútján, amely lánc eleinte nehézkesen, később mind fürgébben forgott, mintha fiatal leánykar hajtotta volna…
– Kisanyám, ezt a borovicskát máskor is kultiválni fogom – mondá Kalkuttai még mindig a régi hangon, de már valami megmozdult benne, mert észrevette, hogy az ebédlőszoba voltaképpen sötét, a griffmadaras csipkefüggönyök az ablakon sok világosságot vesznek el, a levesnek is bizonyára más illata volna, ha azt a szabadban tálalnák fel, mondjuk, valamely zöld kertben, amelyre fehér keblű, kék hegyek nézegetnének, és érezni lehetne hűs leheletüket, amelyet a messzi város felé fújdogálnak.
Zsanet még nem gyanakodott a férfi gondolataira, mert végeredményben nem hitte, hogy egy férfi ebédelés közben másra is tudjon gondolni, mint a potrohára…” (Egy pohár borovicska és a következményei)
Krúdyt felvidéki írónak kell tekintenünk, mégha ezt nem tudatosítjuk is. Nemcsak felmenői okán, hanem írásainak tárgya miatt is. Sok színes legendát szőtt, vagy csak ő jegyzett le. Álmodott meg.
Elődei között találjuk Krúdy Jánosnét, aki a breznóbányai evangélikus lelkész felesége volt. A 17. sz.-ban török rabságba esett. 48-as honvédkapitány apai nagyapja Komáromot védte Klapka György segédtisztjeként. Egy markotányosnővel tért haza Nyíregyházára, nyilván a cívisek bosszantására. A Kandúrban (1928) egy másik családtagját örökítette meg. „Krúdy Kálmán, a nagyapám testvéröccse,… a szabadságharc alatt «nyargonc» volt Görgey fővezér mellett, a szabadságharc után szökött katona, felkelő, álmok hőse, nemzeti rablóvezér, aki körülbelül egy évtizedre «veszélyeztette» az Ipoly folyó környékének és a mostani cseh felvidéknek a rendjét. Néha csak egymagában kalandozgatott, máskor negyven-ötven tagú banda élén jelentette a nemzeti bosszúállást az elpecsovicsosodott világban. Nemigen volt Gyarmattól Eperjesig valamirevaló nemes úrfi, aki darab ideig meg ne próbálkozott volna a szolgálattal Krúdy Kálmán betyárbandájában. (…) Kandúr jelentette a nemzeti ellenállást, az örökös nyugtalanságot, a börtönében meg nem nyugvó magyarságot, azt a tüzet, amelyet minden magyar szívben és minden magyar házban ápolgattak, ha tűztojáska alakjában is, rejtegetve a hamu alatt. (…)
Krúdy Kálmánt mégiscsak azon a címen keresték évtizedig a cseh zsandárok, hogy szökött katonákból kompániát szervezett, és kifosztotta a rozsnyói püspököt és vendégeit, amikor azok éppen Tamáskor [december 21.] a «Kossuth» nevű többmázsás disznó torát ülték. (Legalábbis így szólt a meghívó.) Kandúr nem kapott meghívót a kedélyes disznótorra, de hívatlanul betoppant a bandájával, és minden megmozdítható értéket elvitt a püspöklakból, a kolbászt és a hurkát ajándékba osztogatta a rozsnyói utcákon. Hát ezért kellett volna felelni elsősorban a zsandárok előtt. De Kandúr óvakodott a felelettől, mert attól tartott, hogy más kérdéseket is intéznek hozzá.”
„Apja, a virilista ügyvéd. a kurucságból inkább csak a 48-as zsinóros ruhát tartotta meg” – írja Czine Mihály – életmódja fejcsóválásra adhatott okot, de ott állt a nemes atyai példa. Ugyanis élettársul Csákányi Júliát, egy malterhordólányt választott. Nem kapkodták el a dolgot. Megfontoltan, tizedik gyermekük születése után házasodtak össze. „Elsőszülött fiát – az 1878-ban született Gyulát – a családi tekintély örökösének szánta: megyei embernek, politikusnak. Krúdy Gyula azonban nem állt be a «kutyabőr kesztyűs dzsentrik» menetébe. Hiába tagadta ki az apja az örökségből; nem akták alá akarta írni a nevét. Csakis «író akart lenni és semmi más».” (Czine)
Élete köztudottan a Szepességhez kapcsolódik, hiszen Podolinban diákoskodott. Itt végezte a piarista gimnázium alsó négy osztályát (1888-91). A Főtér 192. sz. házban lakott. Emléktábláját a piarista rendház külső falán leplezték le. „Lőcse, Késmárk, Igló, Podolin. Szeptemberben lehetett csak igazán hallani ezeknek a felvidéki városoknak a nevét, ahová az alföldi diákság tanulás szempontjából tódult. Talán könnyebbek voltak az iskolák, mint például az Alföldön; talán könnyebben tanult itt a diákember, talán édesebb volt a lecke, barátságosabb a tanár, elnézőbb a pedellus… Annyi bizonyos, hogy amíg lehetett, tódult a magyar ifjúság ezekbe az ősi főiskolákba, líceumokba, gimnáziumokba. Lőcsén, a királyi gimnáziumban magyar történelmet tanulni könnyű volt, hiszen ott állottak a piactéren még azok a házak, amelyekről a történelem megemlékezik. Késmárkon a diákkamrákban öt-hat fiú lakott, tanult együtt, elég volt, ha csak egyik hajolt közülük a szorgalmas tanulás felé, az vitte magával a többit is. Iglón tudtak legjobban labdázni, Podolinban pedig már a lengyel zálogolás idejében kezdték építeni azt a hatalmas kolostort, amelyben aztán a nagyszerű piarista atyák vették át az ifjúság nevelését. Híres iskolák voltak ezek, sok derék magyar embert neveltek itt a németes környezetben. Sehol olyan büszkék nem voltak a magyarok az államra, a címerre, a nemzeti történelemre, mint ezeken a helyeken. Minden ember büszkén verte magyarságáért a mellét, minden lányka nyájas volt, minden kémény boldogan füstölgött, amikor a magyar diákok betették ide a lábukat. Ma már csak sóhajtani tudunk, ha eszünkbe jutnak régi diákéveink. Elmúlt a messziségben a sok régi torony, régi iskola, régi boldogság. Sóhajtunk, de nem tudunk felejteni.” (1924).
Késmárkon is gyakorta megfordult diákkorában, ahol báró Podmaniczky Frigyes (1824-1907) a helyi evamgélikus líceum növendéke tanult. Budapest modern világvárossá való fejlesztéséért tett a legtöbbet. Krúdy „a század legszabályosabb gavallérjá”-nak nevezte.
A lengyel zálogolást többször is említi: „Ebben a felemás világban,… a művelt szepességi úrnak három nyelven kellett beszélni: németül otthon, a családi tűzhelynél, magyarul a messzire esett haza iránti szeretetből és lengyelül pedig a mulatság, a barátság, a poharazás szempontjából…” Más alkalommal: „A hosszú középkori rabság azonban rányomta bélyegét a városkára. Az idegen uralom alatt a városka semmit sem fejlődött. Elég bajuk, gondjuk volt a lengyel királyoknak a saját országukkal, országuk városaival. Mit törődtek volna az idegen jószággal? Annyit tettek, hogy néhány lándzsás katonát küldtek a városka őrizetére, akik megvédelmezték a polgárokat a hegyvidéki rablóbandáktól. A várost magas kőfal vette körül, és a falakon négy kapu nyílott a négy égitáj felé. A Poprád ott szaladt el a bástyák alatt, mintha csak a Poprádot is zálogba csapta volna a könnyelmű Zsigmond: a Poprád is kifelé folyt Lengyelországba; keresztül a határszéli hegyláncokon, nagy magasságban járja be meredek útját; minden természeti törvény ellenére nem lefelé, hanem felfelé folyván. A pirospöttyös pisztrángok lengyel honnak csemegéi voltak, és a hűtelen folyó folyását már a nagy királynő sem tudta megváltoztatni. A Poprád örökre a lengyeleké maradt: örökre hűtelen hazájához, amelybe minden folyó befelé folyik, nem pedig kifelé.
A zálogba töltött száz évek tehát úgy múltak el a városka felett, mintha valami dermedt álomban töltötték volna. Mária Terézia idejében egyszerre fölébredtek az emberek hosszú álmukból, megdörzsölték a szemüket:
– Nini – mondták -, asszony-király van Magyarországban. Mi bizony azt hittük, hogy még mindig Zsigmond uralkodik.”
A Poprád folyóról úgy tudta, „egy régi legenda szerint a szepességi leányok szeme – haláluk után vagy néha már életükben – a Poprád folyó fenekére vándorol. Azok a színes kavicsok, amelyek a folyó medréből a napsugár felé nézegetnek a vizek ezüstablakán át, nem egyebek, mint kővé válott szemek, amelyek a száz esztendők folytán véges-végig megtöltötték a folyó medrét. Vannak ott vörös, szivárványszínű és haragoszöld kavicsok a kék és barna színűek között. Nohát azok is szemek voltak valamikor a régi időkben, amikor még a leányszemek is másformák voltak, mint mostanában.” (A Poprád szeme)
A podolini kísértet c. munkájában dolgozta föl a helyi történetet. A főtér 62. sz. házában lakott Riminski Kázmér, a kisregény főhőse. Ez az első regénye, mely 1900-ban íródott. E munkája a következőképpen kezdődik: „Sok esztendővel ezelőtt egy felsővidéki, kis szepességi városkának voltam a lakosa. Úgy hívják a városkát: Podolin. Közel a határszélhez, a Kárpátok alatt, mély völgyben feküdt a városka, és vasútnak híre-hamva se volt messzi vidéken. Ám a városka mégis útjába esett annak a nagy országútnak, amely keresztülvezet a határon, és így nem volt teljesen elzárva a külvilágtól. A furmányos-szekerek nagy csörömpöléssel döcögtek a városka kövezetén, amely még a középkorból maradt itten. Messzi földről jött vásárosok megpihentek az egyetlen vendégfogadóban, a Rókában, ahol az ivó sötét falain százesztendős felírások hirdetik, hogy itt valamikor lengyel hercegek mulatoztak. A derék Zsigmond király zálogba vetette Podolint tizenöt másik várossal együtt, és hosszú száz esztendőkig el volt szakítva a hazától a kis középkori város. Lengyel urak mulatoztak benne, és lengyel kapitányok parancsoltak a népességnek. De akármilyen soká tartott a podoliniak számkivetettsége, az ódon városházán az egymás után következő polgármesterek féltő gonddal őrizték a város régi, magyarvilágbéli pecsétjét, törvénykönyveit. Nagy Magyarországot sohasem felejtették el teljesen, és fájó szívvel gondoltak a messzi hazára, mint a száműzöttek gondolnak a honukra. A gazdagabb patríciusok Magyarországba küldték a fiaikat iskolába, és a régi krónikák akárhány polgármesterről tudnak, aki az iskolai tudo a debreceni nagy kollégiumban nyeldeste. A száz esztendők múltak, és a szegény podoliniak már azt hitték, hogy soha többé vissza nem váltja őket a haza a zálogból. Míg egyszer Mária Teréziának sok birodalmi tervei, ábrándjai közepette eszébe jutottak a szegény szepesi városok. Akkor már nagyon régen sínylődtek a városok az idegen zálogban. A nagy királynő egy szekér aranyat küldött a lengyel királynak a városok váltságdíja fejében, és a városok, közöttük Podolin is újra a magyar haza tartozékai lettek…” Ez utóbbi ugyab ben így történt, mert a királynő haddal vette vissza a könnyelműen elzálogosított városokat, de ezt Krúdynak megbocsáthatjuk.
Viszont az alsószregovai Madách-kúriáról is áradozott: „A magyar csodák közt a Nógrád megyei ház olyan csoda, ahová levett kalappal, nemzeti sorsunkon való meleg áhítattal, örökös hittel gondolhatunk. Költeményt írtak itt, amely költemény örök büszkesége a magyarnak.“ Rozsnyót Porubszky uram macskái c. novellája örökíti meg.
A Görgeyek ősi fészkéről is megemlékezik. „Ebben az időben történt, hogy Toporcon meghalt egy öreg tót asszony, bizonyos Prihoda Mária. Az öreg tót asszonyoknak az a sorsuk, hogy meghaljanak és bizonyos, hogy Prihoda Mária sem gondolta azt, hogy örök életű lészen a földön. Nevezetes az ő halálában csupán az, hogy olyan kemény téli idő volt, hogy a sírásók fejszével ásták meg a sírt a hegyoldali kis temetőben.
– Prihodáné is rosszkor halt meg – mondogatták. – Az első éjszaka csonttá fagy, amit idekünn tölt a temetőben.
De hát Prihodáné már nemigen törődött az ilyen csekélységgel. Az ő jámbor, egyszerű lelke bizonyosan ott járt már akkor, ahol köntöst sem kell viselni, még sincs hideg, se meleg. Ahol nincsen nyomorúság, csak örökös gazdagság. S ha visszanézett a magasságból erre az elhagyott csillagra, bizonyosan megakadt a szeme ott a toporci temető akácfái között egy új síron, amelyre egy didergő, vékonyka növendékleány sírva borult. S ha fájt valami ebben a percben az eltávozott lelkének, csupán az fájhatott, hogy azt a leánykát nem vihette magával oda a másik országba.”
Ancsurka anyja halála után elindult világgá, hogy szolgálatban álljon. „Egy piros abroszba kötötte a holmicskáját, még azt is, ami az édesanyja után maradt reá. A batyut a nyakába kerítette, aztán otthagyta a falut. Amikor a falusi dűlőútról a nagy országútra ért, ott találta a feszületet az út szélén, rajta a megfeszített Krisztussal. Ugyan kihez fordulhatott volna máshoz tanácsért, amikor ilyen nagy út előtt állott? Leoldozta a batyut a nyakából, odatérdepelt a hóra a feszület elé. A feszületen vastagon feküdt a hó, és a nagy hidegben dideregni látszottak a megfeszített mezítelen tagjai. Valami jólelkű vándorlegény ugyan egy rongyos, színehagyott kendőt felakasztott a feszületre, de hát mit ér egy csöpp rongyos kendőcske a csontig járó hidegségben? A megfeszített szemei behunyvák, pedig Ancsurka forró fohászkodásában mindig csak azt nézte, vajon nem pillant-e reá csak egyetlen egyszer is az elhagyott szegények régi pártfogója? Károgó varjúcsapat szállt fel a közeli mezőkön, sebes vágtatva suhant el egy csörgő szán Ancsurka mellett.
– Hó! – kiáltott az, aki a szánt hajtotta, egy vidrakucsmás, nagybundás úr, akinek a bajusza fehér volt a zúzmarától, vagy talán az időtől. A csengős lovak párologva állottak meg, a fehérbajuszú úr hátrafordult:
– Mit csinálsz ott, te leány? – kiáltotta rekedt hangon. – Megfagysz ott a hóban! Hová igyekszel?
Ancsurka fölemelkedett térdeiről. A Megfeszített még mindig nem nyitotta rá a szemét. Ancsurka tehát a földre nézett, és megpillantotta ott saját ványadt, ócska bocskorait.
– Felelj már – türelmetlenkedett a szánkós. – Hová igyekszel?
– Podolinba, uram – szólt Prihoda Anna.
– Akkor egy úton megyünk – kiáltott a fehér bajuszú úriember. – No ülj föl íziben, ide hátra, János segítsd a kis leány batyuját.” (A podolini kísértet)
Egy alkalommal egy hetet töltöttem Podolinban. Este nyakamba vettem az álmodozó városkát, melyet fél óra alatt ma is be lehet járni. Sötétedéskor mindig az jutott eszembe, hogy akár Krúdy is jöhetne velem szemben. Volt ilyen kényszerképzetem. A régi podoliniakat kitelepítették, vagy kihaltak. A maiak már nem őrzik a hely szellemét. De azért ősi, ködfátylas estéken érdemes tájaink és embereik szerelmesének különös történeteit leemelnünk a polcról. Benne van az elpusztított felvidéki élet esszenciája, mint az egykori szepesbélai borovicskában a fenyőillat.
Balassa Zoltán
