A karate do-ban meglévő busidó hatása a közösségépítésre témakörben olvashatják Samu István írását.
Nem véletlen a témaválasztás, inkább nagyon is tudatos. Szeretném megosztani gondolataimat egy, a jelenben individualizálódó társdalommal, s ennek értékzavarral küzdő közösségével.
Igaz, az értékválság általános jelenség nemcsak a Felvidéken, hanem egész Európában. Sőt!… A mi esetükben (a mi közösségünkben) azonban ennek érzékletes negatívumai is vannak: asszimiláció, önfeladás, konformitás, atomizálódás. Az életképes, egészséges hagyományos társadalmak egyik csodálatos örökségét (mai divatos szóval élve: termékét) a harcművészetet, mint az individuum szellemiségére gyakorolt hatását szeretném a középpontba állítani. Érdemes ugyanis elgondolkodni azon, hogy az ember minden korban erősítette belső lelki világát valamilyen módon, „edzette”, ezáltal önmagát nevelte, vagy egy bizonyos szerepben, státuszban a közösség tagjaként szocializálódott, természetesen a kultúra spiritualitását felhasználva.
A harcművészet és a közösségtudat (nemzettudat) kapcsolódását ebben az írásban a karatén keresztül próbálom érzékeltetni, ennek az az egyszerű magyarázata, hogy jómagam aktív gyakorlója, illetve oktatója vagyok ennek a harcművészeti szakágnak, amely – empirikus megfigyeléseim alapján – eszközként, vagy akár alkalmazható módszerként is szolgálhat a nevelésben. Ezen kívül egy egyesület alapítója vagyok, amely a karate oktatásával foglakozik, és amelynek nem véletlenül a neve Corvin Mátyás Harcművészeti Egyesület. Kiegészítésképpen azonban meg kell azt is állapítani, hogy önmagában a harcművészet gyakorlása, tanulása, tanítása sem tudta (tudja) „megváltoztatni” a hagyományos társadalomról (társadalmakról) alkotott hibás nézeteinket (főleg a mai ún. „européer” emberét), de hozzájárulhat ahhoz, hogy az egyén eljusson olyan szintre, ahol a világról, környezetéről alkotott képet átértékelheti. A tanítása és tanulása közben közösségerősítő kompetenciáira is felhívhatjuk tanítványaink figyelmét – ezt a mai időkben nevezhetnénk akár az ún. pragmatikus modern busidónak is, melynek egyik fontos szellemi célkitűzése a közösségben való gondolkodás, az alázat elsajátítása.
A harcművésztetekben jelenlévő busidó
A busidó (nyugaton bushido, ‘a harcos útja’) a japán szamuráj életmódját meghatározó laza normarendszer, kicsit hasonló a lovagiasság vagy a magyar hagyományokban meglévő vitézség – vitézi rend – eszményéhez. Nagy hangsúlyt fektet a mértékletességre, egyszerűségre, a lojalitásra, a harcművészetek gyakorlására és a harcos becsületére. Konfuciánus és buddhista hatások is felfedezhetők benne a bölcsesség és a higgadtság éltetésében. A harcosokat adó busik osztályának felemelkedésével együtt alakult ki a 9. és a 12. század között ( F. Lassú Zsuzsa A bushido, mint kultúrára jellemző értéktár ).
A karate, busidó és a szamuráj kultúra, mint a hagyományos társadalmak közösségerősítő energiái
A karate, mint harcművészet szintén „megköveteli” a busidó szellemiségét. Ezért sem mindegy, hogy a karatét oktatók, illetve a karatéval foglakozók harcművészetként vagy csak sportként (küzdősportként) tekintenek az általuk gyakorlott és oktatott önvédelmi és küzdelmi mozgáskultúrára.
Nagyon elterjedt az a vélemény, hogy a karate egyszerre harcművészet és sport is, amely kombináció elképzelhető, de a lényeges ebben a tekintetben a hozzáállás a gyakorlók és az instruktorok – tanítók – edzők – mesterek részéről. Ha sportaktivitást is végeznek az egyesületeken belül (versenyezni járnak), a szellemiség, főleg a technikai vizsgá abszolválásának egyik fő kritériumának a busidó értékrendjének fokozatos megismertetése, megismerése és elsajátítása kell, hogy legyen, mert csakis ekkor tudjuk megőrizni, továbbadni ennek a harcművészeti csodának a valódi hozadékát. Továbbá a valódi életben is csak így lehet eredményes, akcióképes lelki és fizikai téren történő használhatósága. Deshimaru mester hangsúlyozza, hogy a valódi harcművészetek szelleme a budo-tól származik, nem a sportoktól: „Nincs kifogásom a sportok ellen, hiszen edzik a testet és fejlesztik az állóképességet. De a versengés és a hatalomra törés szelleme, amely fölébük kerekedik, nem jó, az életről alkotott torz elképzelést tükrözi. A harcművészetek gyökerét máshol kell keresni…A zen és a budo szelleméből fakad és mindennapi élet küzdelemévé válik, tulajdonképpen leképezi a harcművészet a hétköznapi életünk vívódásait. Minden pillanatban tudatosnak kell lenni, reggel felkeléskor, munka és evés közben, lefekvéskor. Ez önmagunk uralásának a módja.” (Taisen Deshimaru, 1975: A zen és a harcművészetek)
Máris elérkeztünk fő üzenetünkhöz, illetve vizsgálandó kérdésünkhöz, vagyis a karate és a benne rejlő busidó és a közösségtudat vagy akár a nemzettudat kapcsolódásához. Vane egyáltalán valami köze egymáshoz a busidónak a közösségben való gondolkodáshoz, a közösségerősítés mechanizmusainak táplálásához, ezáltal a közösségépítéshez? Ehhez konkrétan kell ismernünk a karatéban meglévő busidó – szamuráj
A karate harcművészetét elsősorban az Okinaván élő közösségek (a Ryu-kyu királyság régi arisztokratáinak leszármazottai és a parasztság) ismerte és gyakorolta. Ez a harcművészeti tudás transzformálódott a japán kultúrába a XIX. század vége felé, főleg a japán értelmiségi elitnek köszönhetően, akik közül a katonai foglalkozást űzők voltak az úttörői az átvételnek és a terjesztésének (Itosu Anko, Higaona, Ch. Myjagi, G. Funakoshi, G. Yamaguchi, Kenwa Mabuni, H. Otcuka stb.) A karate harcművészetének nemcsak technikai repertoárját és küzdelmi stílusát vették át, hanem nevelési kompetenciáit is. A karate alapja filozófiai, vallási, társadalmi és katonai eredetű, vagyis kontinuitás vállalt a szamuráj kultúra hagyományaival.
Farkas Ildikó: „A szamuráj kultúra (és ez által a karate) spirituális alapjául szolgáló konfucianizmus, zen buddhizmus, busidó és a családmodell együttesen alakította ki a szigorú morált és etikát. (…) Az eszményi szamuráj nemcsak kiváló harcos, hanem művelt is volt. Elsajátították az arisztokrácia műveltségét, és emellé saját ízlésviláguknak megfelelő jellegzetes stílust teremtetek. Legfontosabb értékeik a hősiesség, a hűség, a családi dicsőség és a harci jártasság voltak.” (História XXXI. évfolyam 7. szám, 2009: Japán története dióhéjban: A szamuráj hagyományok)
Még ma is a karatét gyakorló mesterek (szenszeiek -tanítók) bárhol is éljenek a világban a harcművészet gyakorlásában és főleg a szellemiség terjesztéséért – továbbadásáért, ezen kívül a közösségben (a közösségért) szerepet játszott aktivitásukért, példamutatásukért kiérdemelhetik Japánban a renshi fokozatot (renshi – tökéletes szamuráj), amely egy díszes, kézzel készített oklevéllel, „ranggal” – státusszal járó elismerés. Az elismerést a japán császár által is becsült nagymesterek társasága ítéli meg. Talán ennek a rangnak a magyarországi „megfelelője” lehetett a valaha létezett vitézi rend, amelyet a második világháború előtti Magyarországon szintén kiérdemelhették olyan személyek, akik a társadalom számára példamutatással jártak elő.
A fenti sorok alapján, most már talán világossá válhat előttünk, hogyha a karatét harcművészetként oktatjuk, a busidó szellemiségét átültetve a karatét magasabb szinten gyakorló egyénbe, akkor abból az individuumból a mai modern „ÉN”-központú világunkban egy közösségépítő erő – személyiség válhat, csúnyán fogalmazva áttranszformálódhat az egyén a közösség egyik „fogaskerekévé”. Természetesen ez csak abban az esetben mehet végbe, ha a harcművészetből szocializálja az alázatosság alapvető ismérvét, mint a busidó egyik legfontosabb lelki kompetenciáját. Mindenképpen meg kell jegyezni,
hogy a „társadalom fogaskerekének szerepe” nem azt jelenti, hogy egy közösségben hangyaszorgalmú robotot szocializálunk az egyénből, hanem lehetőség szerint gondolkodó, empatikus és alázatos embert. Gichin Funakoshit idézve: „Az igazi karate a test, a szellem és a lélek művészete. A harcművészettel való foglalkozás nem egyszerűen fizikális tréning, hanem törekvés is arra, hogy olyan harcost alakítsunk ki magunkban, aki képes testét és lelkét egyaránt uralni.”
A busidó szerepe az oktatásban
A jövőben érdemes lenne az európai társadalmaknak azon elgondolkodniuk, hogy oktatási – művelődési stratégiáikba, oktatási terveikbe esetleg alternatívaként be lehetne integrálni a harcművészet oktatását. A jelenlegi testnevelés ugyanis „csak” mozgáskultúrát fejlesztő kompetenciákkal bír, sok esetben az óraszámok miatt, még a fentebb írt készségek fejlesztésének tényleges effektivitását sem tudja garantálni, és ez nem az adott tantárgyat oktató tanárok hibája. A mai generáció mozgáskultúrája, képességei ilyen tekintetben hagynak kívánni valót maguk után. Azt a valaha volt átlagos teljesítményszintet, amelyek a testnevelés órákra elő vannak írva, a tanulók jelenleg – tisztelet a kivételnek – nagyon
nehezen teljesítik. A probléma nem egyszerű, de nem is bonyolult. Szerepet játszik benne a modern számítógépes technika fejlődése. Szóval, ha például Szlovákia vagy más európai uniós ország szándékozik növelni az óraszámokat testnevelésből, akkor az iskolák ezáltal specifikus mozgáskultúrát fejlesztő alternatívát is adhatnak (vagy megkövetelhetnek), vagyis
a többletórákon lehetne oktatni bármilyen fajta harcművészeti szakágat.
A fejlett ázsiai országokban, például Japánban vagy Kóreában ez államilag elő van írva, Franciaországban, illetve az Amerikai Egyesült Államokban pedig bizonyos iskolák saját hatáskörébe tartozva az emelt óraszámú testnevelésnek köszönhetően az általános testnevelési órák mellett kötelezővé tették valamilyen harcművészet gyakorlását.
Összegezve tehát elmondhatjuk, hogy egyes társadalmak oktatási intézményei más közösségektől, kultúrából szerzett ismereteiket akcióképesen tudják hasznosítani, reagálnak a XXI. század globális jellegű változásaira és kihívásaira. A hagyományos történelmi jelentőségű társadalmak vívmányait nem dobják a sutba, hanem használják arra, amelyre korábban szerepük predesztinálta, vagyis a közösségerősítésre.
Nekünk, felvidéki magyar közösségünknek sem árt, ha megragadunk minden képességfejlesztő eszközt, készségfejlesztő segítséget, még ha elsőre nagyon távolinak is tűnik a mi kultúránktól, mentalitásunktól. Főként azért, mert közösségünknek minden olyan energiára szüksége van, amely a társadalmunk összetartó és összefogó képességét erősíti.
Samu István, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”39206, 39104″}
