Hetvenöt évvel ezelőtt az 52-es helsinki olimpia óta Aranycsapatnak „becézett” magyar labdarúgó válogatott „elődje” Párizsban világbajnoki döntőt játszott… A finálé napján a kalendárium 1938. június 19-ét mutatott.
Háromnegyed évszázaddal ezelőtt a franciák fővárosában a magyar csapat azzal a bombaerős olasz válogatottal találkozott, amelyik ellen akkor már tizenhárom éve képtelen volt nyerni. A magyar közönség hatalmas sikernek könyvelte el a döntőbe jutást, és ezen felbuzdulva sokan aranyérmet vártak a csapattól. A nyolcaddöntőben ragyogó játékkal verték a Holland India néven rajtoló ázsiai válogatottat (6-0), majd jöttek a svájciak, akiket újabb, kapott gól nélküli meccsen 2-0-ra vertek. Az elődöntőben a magyar csapat Svédországgal találkozott, és megsemmisítő vereséget mért rájuk (5-1). A csapat ragyogó teljesítményét látva – különösen a csapat vezére és kapitánya Sárosi, illetve Zsengellér játszott ellenállhatatlanul – joggal lettek egyre nagyobbak az elvárások. Csakhogy az olasz csapatot akkor (is) olyan világsztárok alkották, mint Giuseppe Meazza, vagy éppen Silvio Piola. Ők mindketten korszakos zsenijei lettek a sportágnak: előbbi a milánói stadion névadója, utóbbi a Juventus, majd a Novara ikonja.
A taljánok jó formában érkezetek a VB-re: a házigazda franciák után a brazil válogatottat is búcsúztatták. Nem volt tehát könnyű dolga a döntőben a Szabó, Polgár, Bíró, Szalay, Szűcs, Lázár, Sas, Vincze, Sárosi, Zsengellér, Titkos összeállítású magyar együttesnek. Colaussi korai góljával ráadásul hamar vezetéshez jutottak az olaszok, Titkos azonban két percre rá egyenlített. De nyomtak tovább az olaszok, és az első félidőben újabb két gólt lőttek, a harmadikat éppen az a Piola, akiről már szóltunk. A hetvenedik percben ugyan még Sárosi szépített, de a vége előtt az olasz center újabb gólja eltemette a magyar reményeket. Olaszország-Magyaroszág 4-2. Érdemes azonban a világbajnoki góllövőlistát is felidézni, hiszen ezen Zsengellér hat gólallal a második, míg Sárosi öt góllal a harmadik helyen végzett. Csak a rend kedvéért jegyezzük meg: a brazil Leonidas lett a gólkirály (hét találattal), aki azonban egy meccsel többet játszhatott a magyaroknál, ugyanis akkor még a döntetlennel végződött mérkőzéseket újrajátszották, a brazilok pedig a negyeddöntőben remiztek Csehszlovákiával.
A rákosi rendszer – sok más mellett – egyik nagy bűne, hogy ezt a ragyogó magyar „ezüstcsapatot” tudatosan kiölte az emlékezetből. Amikor a hetvenes évek labdarúgóit, Nyilasiékat, Törőcsikékat arról kérdezték, kik voltak a példaképek, egyértelműen Albert Flóriékat említették. Amikor Albertéket kérdezték ugyanerről, hasonló természetességgel Puskásékat és Bozsikékat nevezték meg. Egyedül az aranycsapat generációjának kellett hallgatnia az „elődökről”, hiszen azok (a magyar válogatott 38-as VB csapata) egy „romlott, elátkozott rendszernek”, a Horthy korszaknak volt a csapata. Minderre Dietz Károly szövetségi kapitány életútja a szomorú példa: mielőtt 1951-ben a kommunisták kitelepítették volna Bodrogkeresztútra, megjárta a Tanácsköztársaság, majd a nyilasok börtöneit is.
Felvidék.ma
Fotó: wikipedia
{iarelatednews articleid=”39321, 39256, 37985″}