Újságíró, szerkesztő, főszerkesztő, lapkiadó- és lap-alapító. Publicisztikai tevékenysége sokrétű.
Mezőgazdasági és társadalmi kérdésekkel, ismeretterjesztéssel foglalkozó írások, szakmunkák és kiadványok sorát állította össze, szerkesztette.
Alsószeliben születetett 1939-ben. Úgy szokta jellemezni magát, hogy neki még alapfokú műveltsége sincs. A második világháború idején nem volt az iskolákban tanítás, közvetlenül utána pedig nem volt magyar tanítási nyelvű iskola. Olvasni és írni édesanyjától tanult. Egyenesen a negyedik osztályba került, amikor végre, az iskolapadba ülhetett. 1954-től a pozsonyi közgazdasági iskolába járt. Ott is érettségizett.
Elmondása szerint, akkor még sok magyar tizenéves tanulhatott itt, a fővárosban. Itt volt a Magyar Pedagógiai Gimnázium, meg a Zoch utcai Magyar tannyelvű Gimnáziumban is. A Közgazdasági Szakközépiskola, amelynek csupán magyar tagozata létezett, ezekhez viszonyítva nagyon nehéz volt, mivel a szaktantárgyakat kétnyelvűen, vagy csak szlovákul kellett tanulni. És ez azt jelentette, hogy az otthoni, magyar nyelvű környezetből idekerülve, nemcsak a tanulnivalóval, elsősorban egy idegen nyelvvel kellett megbirkózniuk a falusi gyerekeknek. Óriási volt a lemorzsolódás: az együtt induló 47 elsősből csupán 22-en érettségiztek le.
Közben, persze, amúgy falusi szokás szerint, egymásba karolva, az egész járdát elfoglalva sétáltak az egy osztályba került lányokkal. Pöttyös kendősen, a háború utáni évek szerény utalványrendszerére kapható anyagokból készült ruhákban, kabátokban.
Meghatározó volt számára két tanárnője, Mussoni Emma és Tomaschek Mária pártfogása, az iskola magyar könyvtára (amelyet neki kellett likvidálnia), majd a versmondás. Három évben lett országos első Komáromban, a vers-és prózamondó versenyeken, 1956-ban, 57-ben és 58-ban, ez még a Jókai napok előtti időszak volt.
Érettségi után sikerrel felvételizett a Komenský Egyetem magyar-szlovák szakán. De otthoni támogatásra nem számíthatott, így elsősorban dolgoznia kellett. A Szabad Földművesbe került, gyakornoknak. Ott érdekes közegbe csöppent. Ahogy az összes, akkor alapozódó itteni magyar sajtó szerkesztőségében, itt is munkáslevelezőkből verbuválódott az alapgárda. Az előrelátó főszerkesztő azonban, már főiskolai képzettségű munkatársakat is foglalkoztatott. Meghatározó volt a tudósítói hálózat. Velük kezdődött a gyakornok munkája, az ő írásaikból kellett híreket, kisriportokat szerkeszteni. Gyakran összehívták őket megbeszélésre. Csizmásan, kalapban jöttek, hozták a demizson bort, a hazai almát, meg a véleményüket, tapasztalataikat. És az új előfizetők címét. Mert a nemzetiségi sajtó számára olyan rétegekben kellett olvasókat szerezni, akik addig még nemigen olvastak újságokat. A lapterjesztés is az újságírók dolga volt. A szlovák kiadók számára – állami támogatással kiadott lapok mellett – nem volt fontos, mennyien olvassák az Új Szót, Új Ifjúságot, Szabad Földművest, a Fáklyát, vagy a Dolgozó Nőt.
Korán férjhez ment. 20 évesen szülte meg a lányát, 23 évesen a fiát. Közben – mivel nem dolgozhatott egy szerkesztőségben a férj és a feleség – 1961-ben a Dolgozó Nőbe került. Itt a falu problémakörével és a tudósítások szerkesztésével bízták meg. Ekkor még az újságírás igencsak sematikus volt, kivéve talán az írók riportjait, interjúit.
De a nők számára írni sajátos kihívást jelentett: a falusi asszony nem vehetett a kezébe könyvet, napközben a soha nem fogyó mezei, kerti, háztartásbeli munkával kellett töltenie az idejét, estére maradt a varrás, kézimunkázás. Csakhogy – éveken keresztül megfosztva az anyanyelvtől, most az „éhe a szónak” is segített. De oda kellett menni, közéjük, s a többi – már ment magától. Faluról- falura, háztól házig.
És egyre többen olvasták ezt is, mint a többi magyar sajtóterméket.
1968-69-ben – akkor már Nő címen – 47 ezer példányt igényeltek az olvasók. Igaz, ekkortájt, a Prágai Tavaszt követően, a szigorú, csak a munkára, politikára koncentráló rovatszerkezet átalakulhatott. Családi élet, gyermeknevelés, anyanyelvi oktatás, népi hagyományok ápolása, népszerű művészek bemutatása, válogatás a magyar irodalom legjobb alkotásaiból, vélemények és érdekességek, sok minden helet kaphatott, ami korábban tilos volt.
Meg valószínűleg, az is közrejátszott a nyitottabb közéleten, társadalmi aktivitáson kívül, hogy 22 itteni magyar újságíró tanulhatott Budapesten, az Újságíró Iskolában.
Sok időt és energiát igényelt a Magyar Nőtanács létrehozása, amelyet a MISZ példájára, „alulról felfelé”, klubok alapításával szerveztek. Ez lett – végül – a legrövidebb életű tömegszervezet Szlovákiában, mivel a „konszolidáció” – a többi Dubček-időszakban keletkezett szerveződéssel együtt – ezt is felszámolta. Ma már csak a Nő egykori évfolyamai őrzik a nyomát.
1971-ben megbízták a Nő főszerkesztői feladatkörével, több mint egy év után kapta csak meg a kinevezést. Nagyon kemény időszak volt, százalékokban meghatározták a tartalmat, előre jóváhagyott, részletes lapszám tervek alapján lehetett csak dolgozni. A nőszövetség elnöksége „áttanulmányozta” a leadott terveket, észrevételeket fűzött hozzá, s csak miután elfogadták, akkor lehetett hozzálátni a szerkesztéshez.
A hetilappal párhuzamosan, a Nő szerkesztőségének munkatársai készítették a Barátnő című, először Tavasz, Nyár, Ősz, Tél, tehát évszakonként megjelenő magazinként. Ennek a szerkesztése is Haraszti Mészáros Erzsébet feladata lett. Havilappá fejlesztette, s minden, aminek a „komoly” hetilapból ki kellett maradnia, oda kerülhetett. Mivel a 80-as évekig volt egy olyan határozat, amelynek értelmében Szlovákiába csak annyi magyarországi sajtóterméket lehetett hivatalosan beengedni, amennyi szlovák sajtóterméket Budapest átvett Szlovákiától, néhány leleményes emberrel kitalálták, hogy a Barátnő legyen a „szlovák” sajtótermék. Éveken keresztül 60 ezer példány Barátnőt rendelt Budapest Szlovákiából. Ezek voltak azok az idők, amikor a Barátnő 120 ezer példányban jelent meg… Ennek ellenében kerülhettek ide a magyarországi sajtótermékek, folyóiratok.
A Barátnő, odaát, nemcsak árucikk volt, hanem az egykor kitelepítettekhez eljutó üzenet is. Csak úgy özönlöttek a kérések, címek, a levelezni, cserelátogatásra utazni akaróktól.
A belső munkatársi gárda is átalakult. Csupa főiskolát, egyetemet végzett fiatal került a szerkesztőségbe. És ez meghatározta a tartalom, a témaválasztás igényesebbé válását is. A 80-as évek közepére a Nő nemzetiségileg meghatározó szerepet vállaló és betöltő hetilappá fejlődött. A Vallomások a családról, a Szülőföld kérdez, az Emberek, otthonok, haza sorozatok, majd a Kis családi iskola és az „Édes anyanyelvünk” anyanyelvi kerekasztal beszélgetés (no meg a Nő évkönyvében közölt, két népszámlálás közötti változásokat tükröző statisztikák) „betette az ajtót”. 1984 őszén visszahívták főszerkesztői tisztségéből, mivel „letért a marxista útról”.
1985 februárjában visszakerült külpolitikai szerkesztőként a Szabad Földművesbe (ahonnan egykor elindult). Jól érezte itt magát, ez már a „peresztrojka” időszaka volt. Lazább lett a légkör, jó volt a munkatársi közösség.
1987-ben az Új Szó-ba került. Itt érte a rendszerváltás. Nagyon érdekes, mozgalmas időszak volt ez, „egyenesben” lehetett a belpolitikai oldalakt szerkeszteni.
1990-ben a Szabad Földműves munkatársai leváltották az addigi főszerkesztőt és jöttek érte, hogy vállalja náluk a szerkesztőség vezetését. Arra a régi intelemre gondolt, hogy kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba (nemhogy háromszor), végül mégis vállalta. Talán nem kellett volna. De nem szereti a „volna” töprengéseket.
Egyszeriben kiderült, nem lesz több állami támogatás. Ha nem akarták, hogy megszűnjön a hetilap, lépni kellett. Kolléganőjével együtt végigjárta a Csallóközt, fél Szlovákiát, s az akkori földműves szövetkezetek, állami gazdaságok támogatásával összegyűjtött 1 millió koronát (ezzel 100 részvényest), hogy létrehozhassa a mezőgazdasági lap és könyvkiadót, amelyet Gazda Kft.-ként be is jegyeztek. 1991-ben, magyarországi támogatással, kiadták a Szabad Földműves újságot (amelynek célja a magyar vidék érdekvédelme volt). Bejegyeztették (a Szabad Földműves szakmelléklete témakörével) a Jó Gazda szakfolyóiratot is, s megkísérelte a feltételek megteremtését a mezőgazdasági szakkönyvek, valamint a Jó Gazda kiadása számára is. E nagyszabású elképzelés a támogató mezőgazdasági üzemek megszűnése, az egész ágazat drámai szétesése következtében nem talált megfelelő támogatásra.
A két új, magyar sajtóorgánum kiadási jogát, különböző politikai elképzelések érvényesítésével, 1992-ben, megszerezte a Madách-Posonium Kft.
1991-ben a magyarságért hivatástudattal végzett munkásságáért megkapta a Széchenyi Emlékérmet.
1992-ben még bejegyeztette a Családi Kör Egyesületet, a vidéken élő magyar családok érdekképviseleti szervezeteként.
2005-ben, publicisztikai munkássága elismeréseképpen a Szlovák Köztársaság Ezüst Keresztje kitüntetésben részesült.
Jelenleg a Szabad Újság Agrárvilág és Kertészkedés oldalát szerkeszti.
Véleménye szerint a mai újságírás struktúráját az elektronikus média lehetőségei rendkívüli módon kitágítják. Ez gyorsan és érzékenyen tükrözi a szlovákiai magyar nemzetiségi társadalom elvárásait, igényeit és véleményét.
Ilyen értelemben a Szabad Újság hetilap mostani kiadója és szerkesztősége is olyan lapot szerkeszt, amelyet egykor ő is elképzelt. Örül, hogy még részt vehet a lap munkájában.
Nemrégiben a Múzeumi Szalon vendégszékében Miklósi Péter beszélgetőtársa volt. A szlovákiai magyar sajtó és annak viszonyai az 1960/80-as években témában beszélgettek.
Felvidék.ma
