Több ízben foglalkoztunk a pozsonyligetfalusi vérfürdővel, amelyet eddig ismeretlen fegyveresek követtek el 1945. július végén. Portálunknak a témával foglalkozó Dunajszky Géza író nyilatkozott, akinek a közeljövőben megjelenő második könyve ezzel a tragikus eseménnyel is foglalkozik.
Mi a célja a kutatásának, és hol tartanak a vérengzés feltárásában, amelyről Janics Kálmán a Kis Katyn a Duna-partján c. írásában írt?
Először is szeretném elmondani, hogy nem csak engem érdekel a téma, mások is foglalkoznak vele, és közös munka eredménye volt a legutóbb megjelentetett információ is, miszerint nagy valószínűséggel megtaláltuk a kivégzések helyszínét. Azért írtam feltételes módban, mert mindazokat a tényeket ellenőrizni kell, amelyekről Janics Kálmán az 1993-ban megjelent A Kassai Kormányprogram és a magyarok „kollektív bűnössége” című könyvében írt.
Néhány nap múlva 68 éve lesz, hogy a 90 ártatlan áldozatot követelő kivégzés történt. Feltételezésünk szerint a háborús bűntényre 1945. július 24-27. között kerülhetett sor. De nagyon sok az ellenőrzésre váró adat.
A 16-17 éves leventéket az Amerikai Szövetséges Haderők ellenőrzése alatt tartották fogva a Drezda melletti Taubenheim lágerében. Innen engedték őket haza, élelemmel, ruhával ellátva. Az ellátmányukról és útjukról Bécsig a területet megszállva tartó szövetségesek és a genfi székhelyű Nemzetközi Vöröskereszt gondoskodtak. Bécstől a szovjet Vörös Hadsereg is utat adott a szerelvénynek. Viszont nem tudjuk, hogy ki vagy kik állították meg a vonatot a köpcsényi (Kittze) osztrák-szlovák határon.
Annyit tudunk csak, hogy néhány napra a pozsonyligetfalun felállított magyar gyűjtőtáborba kerültek. Mai szóhasználattal élve, az átvilágításukat, a leventék vallatását valószínűleg már a ligetfalusi 17. gyalogezred vizsgáló tisztjei végezték, mivel ennek a körletébe tartozott a koncentrációs tábor és a foglyok felügyelete is.
Fontos momentum, hogy ez az a 17. Ligetfalusi Gyalogezred, amely egy hónappal korábban, pontosabban 1945. június 18-ról 19-re virradó éjjel, Karol Pazúr százados parancsára a 265 civil áldozattal járó přerovi tömegmészárlást elkövette.
A Felvidék.ma is is írt erről alig egy hónapja, a tragédia évfordulóján. Ha a két eseményt egymás mellé tesszük, nem kell hozzá nagy fantázia, hogy kitaláljuk, kik lehettek a vérengzés végrehajtói. Viszont ezek csak feltételezések. Bizonyítékok kellenek.
Ennyi év távlatából, beszerezhető a tragédiára vonatkozó valamilyen bizonyíték?
Remélem igen. A nyilvánosság segítségével tanúk is jelentkezhetnek. Ezért örülök Callmeyer Ferenc Ybl-díjas magyar építész jelentkezésének, akinek diáktársai voltak a kivégzett 90 levente között. Ő is kutatott és kutat társai sorsával kapcsolatban, és az áldozatok emlékművének megalkotásával kapcsolatban a Felvidék.ma-n keresztül tett felajánlást. Azóta kapcsolatba léptem Callmeyer úrral. Segítségével azt a tömegsírt szeretnénk megtalálni, ahová a holtesteket az 1947 májusában történt kihantolásuk után eltemették. Fontos a nyughelyük ismerete, mert a végtisztesség megadásának helyét és az emlékmű felállítást is ide tervezzük.
Ön és barátai július 13-án már tartottak egy megemlékezést a kivégzés feltételezett helyszínén. Mi volt ezzel a céljuk?
Elsősorban a főhajtás az áldozatok emléke előtt. 68 év után igazán itt volt az ideje a „hálátlan” utódok részéről egy ilyen gesztusnak. A mi feladatunk, hogy az áldozatainkat számba vegyük, és megadjuk számukra az őket megillető végtisztességet. Elsősorban ott, ahol az áldozatok életét kioltották. A barátaim véleményére is kíváncsi voltam, hogyan látják ők a témával kapcsolatos ügyködésünket és a további tennivalókat.
A felvidéki magyar közösségünk feladata, hogy gondoskodjunk az áldozatok emlékének megőrzéséről, ezért a nyilvánosságnak is tudomást kell szereznie a történtekről és megfelelő alapossággal, szakszerű módon kell feltárni a tragédia körülményeit. Ami azt jelneti, hogy szakavatott történészekre kell bízni az egész háború utáni magyarellenes őrület hátterének feltárását, benne a tömegmészárlások és gyilkosságok elkövetéseit is. Mert nem csak ez a két tragikus eset lezáratlan a szlovák-magyar kapcsolatokban. Sajnos több van.
Ki kell végre hangosan mondani: nem igaz, hogy nincs tömeges magyar áldozata a Beneš-dekrétumok kollektív felelősségre vonást elrendelő paragrafusainak. Elég volt a 68 éve tartó hazugságokból, ki kell végre mondani az igazságot! De addig is, amíg a komáromi Selye János Egyetem fiatal történészei vagy más magyarországi kutatók el kezdenek a témával foglalkozni, nekünk, civileknek is meg kell tennünk, amit megtehetünk: menteni az adatokat, hogy azok feldolgozhatóak legyenek a későbbiek során.
Mire gondol pontosan?
Pár napja útban a kivégzés helyszíne felé betértünk a ligetfalusi öregtemetőbe. Akkor már olvastam Callmeyer úr levelét, amelyben leírta, hogy az 1960-as években ő is járt ott, és egy fémtáblán látta a leventék általunk keresett nyughelyét, egy sírt a temető nyugati falánál. A temetőben találtunk egy tömegsírt, de már jelöletlenül. Idős néniktől megtudtuk, hogy valamikor meg volt jelölve, sőt arra is emlékeztek, hogy a felirat magyar és német nyelven közölt valamit. De ők, szlovák anyanyelvűek lévén, nem értették, így nem emlékezhettek, mi hogy volt ráírva. Annyit említettek még, hogy minden év nyarán egy németül beszélő autóbusznyi csoport szokott itt gyertyát gyújtani és megemlékezést tartani.
Az információ fontos volt, de nem meggyőző, ezért levélben a Mariánum temetkezési vállalathoz fordultam, megadva a tömegsír pontos helyét, és a sírról készült fényképet, hogy közöljék, kik nyugszanak a jeltelen tömegsírban.
Callmeyer Ferenc úrnak is elküldtem a jeltelen sír fényképét, hogy próbálja megítélni, ez lehet-e az általa említett tömegsír. A közösségi oldalamon kértem a ligetfalusi ismerőseim segítségét is, próbáljanak adatokat gyűjteni a szóban forgó tömegsírról. A nyughely közelében több ismert ligetfalusi család sírboltja található. Részemről ezek a tömegmészárlással kapcsolatban most folyamatban levő adatellenőrzések. De tovább kell kutatni és áttanulmányozni a kihantolás idején megjelent szlovák Čas napilap 1947 májusában megjelent és az eseményről tudósító cikkek tartalmát is a pozsonyi Egyetemi Könyvtárban.
Lehet, hogy az újságban találunk olyan bizonyítékokat, amelyek megerősítik a kivégzés általunk feltételezett helyszínét és a holtestek áthelyezésének pontos helyét. A leventék nyilván parancsra mentek Németországba. Ennek nyoma kell, hogy legyen a budai Hadtörténeti Múzeumban. A kutatásunk további helyszíne ott lesz.
Az eredményeinkről, a gondjainkról, a tanúk várható kereséséről folyamatosan tájékoztatjuk majd a honlap olvasóit, és ezúton is köszönöm a lehetőséget, hogy helyt adnak a nem mindennapi témának.
Köszönjük a beszélgetést.
Felvidek.ma
A Dunajszky Géza által készített felvételeken a vérfürdő helyszénén történt megemlékezés mozzanatai, a ligetfalusi öregtemető tömegsírja, s annak parcellaszáma látható.
{iarelatednews articleid=”40680,40645,36522″}