Több mint valószínű, hogy Európában nemcsak az influenza terjed szinte a hangsebesség gyorsaságával, hanem – a butaság is. Ügybuzgó természetvédő lobbi-szervezetek ajánlására Brüsszel kötelezően kiirtatná Európa összes akácfáját.
Élelmiszeripari szakemberekkel, méhészszervezetek vezetőivel beszélgetve, ez a viccnek is rossz hír – olyannyira igaz, hogy Magyarországon például a Kárpát-medence érintett országainak összefogásával kénytelenek voltak villámgyorsan megalapítani amolyan akác-koalíciókat, amelyek – néppárti Európa-parlamenti képviselők közreműködésével fellépnek majd az akácerdők védelmében.
Ugyanis – amint ezt már több szaklap is közölte – arról van szó, hogy az Európai Bizottság rendelettervezetet készít elő az idegenhonos özönfajok mellőzésével, vagyis kiirtásával kapcsolatban, s több mint valószínű, hogy az akácot is „listázzák” majd. Európa nyugati részén több országban már ma sem engedik az akácerdő’k telepítését-, felújítását – különféle egészségügyi okokra is hivatkozva. Persze ilyen alapon akár a széltörésre telepített topolyafasorokat, vagy akár több száz pollen-termelő’ növényt, nagy területű erdő’ket, parkokat is kiirtathatnának, hiszen – amint mondják – allergiát okozhatnak.
Persze, hogy miért éppen az akácfa van leginkább a begyükben, erre a rendszerint a „balliberáltak” tájékán kukorékoló „nyugati zöldek” ezidáig igaz választ nem adtak. Csak nem Magyarország ismételt bírálására akarják felhasználni kardként már az akácerdő’t is?
Talán senkinek sem kell külön bizonygatnom, hogy mi felvidékiek – jóformán szó szerint értve – az akácfa alatt nőttünk fel. Falvainkban a házsorok, a gazdaudvarok végén ott nőtt az akácfa, a szántókat, réteket, utakat még ma is szegélyzi, az akácerdők illata – éljünk bárhol is – még a mai napig is sokunkban nosztalgiát ébreszt.
A Dél Garam-mentén nagyanyáméknál „a kertek alja” is meg volt rendesen tűzdelve akácfákkal. Léván a szüleimmel, testvéreimmel szüret után a sző’lő’ végében az akácos alatt pihentünk. S hát a szerszámnyél, s a sző’lő’oszlop is korábban akácfából készült, mert ettő’l jobbat honi földön még senki nem talált ki.
Késő’bb, amikor kollégáimmal szolgálati utunk alkalmával Zalabán megálltunk egy szusszanásnyi idő’re népi költő’nk, Csontos Vilmos háza elő’tt, így fogadott minket – tollforgató társait: „Na gyertek, az akácfa alatt hűs van, pihenjetek egyet.”
Sose feledem, nála ittam először akácbort, s cseperedő’ fiam annak idején szinte képtelen volt Vilmos bácsi akácmézével betelni.
Ez a néhány nosztalgikus mondat is arra utal, hogy maga az akácfa, az akácvirág, az akácméz – hungarikum, habár ennek elismertetése, bejegyeztetése csupán most van folyamatban. Ez persze nem képezheti vita tárgyát, hiszen az anyaországban 430 ezer hektáron található akácfaerdő’, ami európai viszonylatban is a legtöbb.
A magyar méhészet – az adott természeti adottságoknak, a méhek egészségi állapotának megfelelően – évi 40-60 százalékban akácfamézet termel, amelynek nagy része a jól jövedelmező export forgalmazásra kerül.
Hasonló a helyzet Szlovákia déli részein is, ugyanis a repce, s általában a virágpor sújtva van a méhek számára is káros permetezéssel, így a a vándorméhészek is többnyire az akácosok közelébe telepítik méhrajaikat. Nemzetgazdasági-, szociális-, egészségügyi szempontokat is figyelembe véve – támogatni kell az akácméz termelést, hiszen mind odahaza, mind külföldön is minő’ségi szempontból is a legjobb áron értékesíthető, számos helyi méhészcsaládnak biztosít megélhetést. Az orvosok, diabetikusok véleménye szerint is a virágméztő’l jóval nagyobb hatással van egészségünk megőrzésére az említett mézfajta.
Amint a múltból ismerjük az egyes európai parlamenti bizottságok munkáját, egyes döntéseiknek késő’bb korrigálásra szoruló melléfogásait, akár szkeptikusok is lehetünk az akácerdő’k kiirtása körüli témával kapcsolatban. Hiszen könyvet lehetne írni azon történetekről, amelyeket éppen az európai többség által nagyrabecsült bizottságokból kikerültek.
Az uborka és a banán görbülési mutatói szerinti árubesorolás, az Európában termelt „átlag alma” nevetséges túlméretezése – a kisebb alma nem alma alapon, majd az említett gyümölcsöt szortírozó szalagok lyukainak „utánszűkítése” – valóban a nevetség tárgyává tették azokat a többségükben urbánus neveltetésű-, ám a retorikát, a poző’rséget kitűnő’en művelő-, értő’ képviselőket, akiknek a jelek szerint annyi közük lehetett a példaként felhozott témák megítéléséhez, mint a bohócnak egy atomerő’mű üzemeltetéséhez.
Tehát csak remélhetjük, s bízhatunk abban, hogy az akácerdő’k európai mértékű kiirtásáról döntő’ bizottsági ülésen a baklövések sorozata nem ér majd el – ismét az égig.
Kalita Gábor, Felvidék.ma
