Ki nem emlékszik még arra a korszakra, amikor a kilencvenes évek közepe tájékán, a mečiari-éra gőzgépe fordulatszámának a maximumon való pörgetése idején dúlt a kétnyelvű helységtáblák nélkülözése körüli harc. Később naivan azt gondoltuk, ez soha többé nem ismétlődhet meg. Többszörösen megismétlődött.
A civil ellenállás odáig elment, hogy – például a marcelházai példa Európa-szerte közismerté vált – amikor magánszemélyek a saját telkükön való kétnyelvű helységtábla felállítását is vállalták, s azt is, hogy Mečiar karhatalmi gépezete személy szerint őket tapossa majd el, s nem a parlamentben üllő, mentelmi joggal rendelkező képviselőink – szájukat ki nem nyitó – többségét. Ez a tili-toli a végén nekünk, felvidékieknek hozta meg szerény, amolyan látszat gyümölcsét, ám, ami a figyelemelterelő háttérben történt, ellenünk szólt: az akkori hatalmi garnitúra akkor hajtotta végre azokat a hatalmas földlopásokat, állami gazdaságok egyben lévő hatalmas földterületeinek pártjutalomként való szétosztása, korábban prosperáló kisebb nagyobb vállalatok, üzemek privatizálását, amelyek nem a Szlovákia – negyven százalékban erdőség borította – vidékét érintette elsősorban, hanem a magyarok lakta területeket. Soha nem felejtem el, Farnadon a magyar gazdák annak idején jóformán a kétágú vasvillát kapták a kezükbe akkor, amikor megtudták, mekkora földterület jutott birtokába a Szlovák Nemzeti Párt egyik, máskülönben cseh származású képviselőjének, aki azzal kelt, s azzal is ébredt, hogy habzó szájjal szidja a magyarokat mind a parlamentben, mind az ország azon „kényelmes” részein, ahol magyart, tán még nem is láttak. Ő a politikai életből eltűnt, hiszen már új javak szerzésének érdekében nem volt érdemes magyart gyalázni, hiszen, amit már szét lehetett lopni, azt párttársaival együtt szétlopták, persze a pusztulás – utánuk maradt. A falu gazdái így nem hasznosíthatják családjuk, környezetük, falujuk számára az elbitorolt földterületeket, s nem is állt jogukban az, hogy megakadályozzák az említett földterületek idegenek kezébe való jutást.
Hadd ne soroljam most a tényfeltáró újságíró kollégáim által is – az évek folyamán – érzékelt példák tömkelegét, a meszelés, vagyis a figyelemelterelés ezekben az esetekben is működött – hiszen, a joviális, saját karrierjüket, képviselői fizetéseiket mentő, akár jó szándékú magyar képviselőink ez ellen nem eszközöltek időben komolyabb, figyelem felkeltő, a jogi normákat betartó progresszív lépéseket, persze amolyan látszat- és hatáskeltő pótcselekvésekből – láthattunk bőven, hiszen ez kényelmesebb volt, mint a „főnökök” ellen ágálni, akik némelyike szintén úszott a privatizáció dagonyájában.
Ehhez a témához tudnám kapcsolni azokat a saját, s kollégáim parlamenti élményeit, amelyet akár magyar akár a szlovák parlamenti tudósítók, újságírók, csakis igazolni tudnának-, s több kötetnyi információs anyaggal alátámasztani.
Neves szlovák zsurnaliszták körében is, a pozsonyi Pen Club asztalai mellett napi beszédtéma mai napig is, hogy a közjavak masszív szétlopásának idején, gondolván itt a későbbi Smer, a HZDS -és a SzNP közös uralkodásának időszakára is, a politikailag egymással szemben álló képviselők, ezek asszisztensei mekkora egyetértésben is tudtak együtt működni mi ellenünk, s újabb és újabb programokat eszeltek ki nemzetiségünk ellen, ám a parlament épületének folyosóin, nem szem előtt lévő zugaiban, a képviselői irodákban akkor, amikor – példaként említve – földhivatali ismeretségekre, építkezési engedélyek beszerzésére, termőföldet háztelkekké való átminősítésére volt szüksége az egyik vagy a másik félnek. A jóformán kft. szintű képviselői-, asszisztensi „együttműködés” persze nem a parlamenti ülésekről tudósító kamerák előtt játszódtak le, ott ugyanis azt tapasztalhattuk sok esetben, hogy az egymással szemben álló pártok képviselői szinte hajba kaptak egy-egy téma megtárgyalásának esetében, civil életben viszont – kéz kezet mos alapon – puszipajtásként viselkedtek. Így történhetett meg az, hogy a Tátrai Nemzeti Park negyven százaléka – szép csendben – már magánkézben van, így történhetett meg, hogy a főváros környéki, első borítású termőterületek jelentős részét építkezési telkekké „degradálódtak” – az egyes politika közeli lobbi csoportok meggazdagodása céljából.
De így történhetett meg az is, hogy egy vállalkozói csoport sok hektáros erdő irtás után – számos, úgynevezett „engedély” felmutatása mellett – jóformán építkezési telkekké nyilvánítatott egy hatalmas erdei területet Pozsony lukratív, domboldali területén. Ha nincs civil összefogás, nincs kemény – a médiákat is bevető – transzparens figyelemfelkeltés, akkor az illetékes szervek a mai napig a fülük botját sem mozdítják. Ott jártamkor valóban az ész állt meg annak láttán, hogy Pozsony lukratív zöldövezetében elhordják egy domboldalnyi védett erdőterület faanyagát, s csak ezután jön az okoskodás, a bűnbak-keresés a „kompetensek” részéről. Mára már pozsonyi szóbeszéddé vált, hogy hány és hány úgynevezett „döntéshozónak”, mutyikban gondolkodó honatyának is ígérhettek hatalmas értékű villatelket a ma már kopár területen csodás kilátással, ha képes volt idáig húzódni, vagyis fajulni a helyzet. Ugyanis egyetlen politikus, döntéshozó, vagy kompetens hivatali dolgozó sem bukkant fel az ügy kirobbanásának időszakában az igazság után kutató médiamunkások kamerái-, mikrofonjai előtt, csakis a környéken lakó civilek, s civil szervezetek fejezték ki nemtetszésüket – a fakivágások láttán. Persze az ehhez hasonló-, korrupciótól bűzlő esetek tucatját lehetne tovább sorolni.
Megérne egy misét például a szintén zsinórban „elmeszelt” útépítő lobbik „cementspórolásáról” szóló történetek újra forszírozása is, amikor kormány közeli cégek – dominó rendszerben – annyi alvállalkozóval kötöttek szerződést egy-egy híd, útszakasz megépítésére, hogy az utolsó alvállalkozónak már azért kellett olyannyira spórolnia a „spiritusszal”, vagyis a cementel, hogy végképp ki tudja fizetni az éhbérért dolgozó alkalmazottjait. A hidak persze nem egy esetben – amolyan válaszként – le is szakadtak a becsületes melósokkal a hátukon, ám a hatalom – a lényeg leplezése gyanánt – mindig is megtalálta azt a kishalat, akire rá lehetett húzni nemcsak a vizes lepedőt, de office – a baj okozójának vádját is.
Mečiar táblaügyes manőverei hosszú ideig keserítették életünket, közben lejtmenetben romlottak falvaink, városaink általános helyzete. Persze ezek után is sorban következtek azok a hatalmi bűvészkedések, amelyeket ma már nyugodtan nevezhetünk „tábla-szindrómának”. Malina Hedvig szomorú esetének megtörténése idején dúlt a Beneš-dekrétumok körüli háború, s számos, nemzetiségünket ért atrocitás. Tehát nagyon is jól jött annak idején is az a „bárányterelő” trükk, hogy nem a közbiztonsággal van a gond, a sovinizmusnak-, a magyargyűlöletnek halvány jele sincs, hanem a magyar anyanyelvű diáklány püfölte önmagát kékre- zöldre, mert a hatalom – ezt így látta hitelesnek. No, meg hatévnyi újravizsgálás után egy rektor pozícióban díszelgő orvosprofesszor is így látta utólag, régi fotókból, meg futtában összedobott, akkori látleletekből megítélve. És, hát, jól jönne – már mint nekik – egy elmegyógyászati utóvizsgálat annak megállapítása céljából, milyen pszichikai-, mentális állapotban is lehetett Hedvig – hét évvel ezelőtt. Ugye milyen jogvédelmi-, civilszervezeti, kisebbségvédelmi – úgymond – energiákat kötött le, s köt le az eset, közben ellehetetlenítik a magyar kormánybiztosi posztot, szinte tervezhetetlenek az egyes nemzetiségi kulturális rendezvények, mivel a kért, jól leszűkített támogatásokat akkor küldik szét – késve – amikor jól esik nekik, közben gondok vannak az állampolgársági kérdésekkel, a főutak hiányával, a mezőgazdaság katasztrofális tönkretételével, a termőföld-, erdőterületek tolvajlásaival, s ezt így sorolhatnám tovább.
Az ilyen „tábla-szindrómának”, figyelemelterelő manővernek volt felfogható a – máskülönben reguláris időben megtartott, úgymond kötelező – elnökválasztás is, hiszen mennyi sürgető ország-gondod kellett volna ez idő alatt megoldania a népnek, a nemzetrésznek. Ehelyett „elnököt választott” minden médiafelület, a politológusok feje még a zoknijuk felhúzása közben is tele volt az elnököt választunk – témával, ám nem véletlenül, hiszen ebben az esetben is volt mellényúlás – rendesen. A jobboldal észbontó bénaságának köszönhetően egy befutónak vélhető, mindannyiunk által megtámogatott elnökjelölt helyett egy féltucatnyit állítottak csatarendbe, s folyt is zsinórban a hordószónoklás, öndicséret, persze – többnyire – null-szaltós eredmény kíséretében. A rendszerint igényesen prognosztáló elemzők utólagos vélekedése szerint is a pozsonyi megyefőnök könyöklésének „eredménye” volt ez, hiszen ennek kimeneteleként sem a baloldal, sem a jobboldal nem lett befutó, hanem a csatában győzött a számunkra ismeretlen harmadik. Habár a mi-, felvidéki magyarok számára is mondott az új elnök egy-két pozitív félmondatot, ám az a gyanúm, hogy ezt nem is a mi érdekünkben tette, hanem – bár ne lenne igazam – a másik, őt durva módon támadó választási ellenfél ellenében. De jól emlékszünk még Kiska úr – a Beneš-dekrétumokkal kapcsolatos, számunkra elszomorító kijelentésére is. Persze, legyünk optimisták, s ne felejtsük el azt sem kimondani, hogy a csillagváltás, vagyis közel negyed évszázad óta végre lesz az országnak egy olyan államelnöke, aki korábban volt sem vörös csillagos aparátcsik, sem kommunista. Az eddigiek bizony – bőven viselték az ilyen „eminens” titulusokat.
Tehát az elnökválasztási tili-toli is amolyan nesze semmi, fogd meg jól alapon – elszívta valódi gondjaink, problémáink megoldása elől a levegőt, a parlament is ezért odázta el a azoknak a földvédelmet szolgáló módosításokat, amelyen a május elsejével lejáró idegenek általi földvásárlási moratórium lejártával voltak kapcsolatosak. Ennek is az lett a vége, hogy nem május elsején, hanem júniusban lépnek életbe a központi „papagáj-propaganda” szerint – az ország földvagyonának tökéletes levédését szolgáló paragrafusok. Az ellenzék viszont korántsem tartja elégségesnek az új határozatokat, hiszen – hogy csak egy hiányosságot említsünk – a tíz évvel ezelőtt szerződést kötött szlovák –, s külföldi vegyes cégek ma tiszta lelkiismerettel felvásárolhatják – sok esetben a minisztériumok, földhivatalok körül hajbókoló fehérgallérosok tulajdonában lévő – üzletpartnereik földterületeit. Például amikor a lévai járásban jártam, a kisgazdák több esetben is – persze nem éppen viccként – azt nyilatkozták: „A lyukas törvények bizony azt eredményezték, hogy járásunkban lassan már megalakíthatják a Dán királyságot is, vagy ennek egyik gyarmatát, hiszen hatalmas területek vannak már – vagy lesznek – az új törvényt nélküli májusi hónap eredményeként is – dán kezekben. Tehát ismét csak a kisgazdákkal lett alaposan kiszúrva, a korábban földvagyonhoz jutott fehérgallérosok viszont etetik a népet a már említett, minden rendben „papagáj-propagandával”.
Hasonlóan rossz a helyzet az erdőterületek idegen kézre való jutása esetében is. Habár az illetékes hivatalok ismét csak „meszelnek”, mintha nem is létezne ez a probléma, persze akinek szeme van az látja: a legnagyobb pénzeket a már fentiekben említett Tátrai Nemzeti Park elsíbolt, magánkézre juttatott erdei rejtik, s nagy a gyanú – az egyes politikai –, vállalkozói lobbi csoportok saját maguk részére „gyártották le” a törvényt, amely nem védi le az erdőségek idegenek kezére való juttatásának lehetőségét.
Mečiar a közelmúltban egy jót vigyoroghatott a TrenčiankéTeplice-i rezidenciájában, TV képernyője előtti kávézgatás közben. Persze nemcsak amiatt, hogy az új földtörvény nem védte le az erdőterületek idegenek által való felvásárlását, hiszen annak idején tele volt vele a sajtó, mennyi köze is volt a veterán politikusnak a tátrai erdőségek körüli „kapom-veszem” körül. Hanem elsősorban annak a hírnek a hallatán vigadhatott egy nagyot, hogy ezek a magyarok már megint táblaügyben harcolgatnak, lévén szó a vasúti helységtáblák kétnyelvű – alkotmányba foglalt – megjelenítéséért. Persze politikusaink, civilszervezeteink eme jogos kérelmét is megtagadta a hatalom, így Mečiar apó, az ország önállósulásának atyja hátra dőlve konstatálhatta: tanulnak tőlem a gyerekek, hiszen nincs jobb taktika annál, ha kisebb kaliberű ügyek megoldását időhúzási „módban” kezeljük, hosszú köröket futtatunk a lihegő kérelmezőkkel, tiltakozókkal, közben a jelentősebb dolgok kezelésére már nem jut szufla. S, bizony, a jelentősebb ügyek – kisiskoláink bizonytalan jövője, a nyelvhasználati jog megsértése, a kisebbségi törvény hiánya, a szegénység-, a munkanélküliség problémája – sajnos eddig megoldatlanul – parlagon hevernek.
Annak érdekében, hogy tompítsuk, vagy – legyünk optimisták – megszüntessük a fentiekben eseményekkel, példákkal illusztrált, nemzetiségünk ellenében történő átverési, figyelemelterelő, parlagi praktikákat, a „tábla-szindrómát”, május 24-én mindannyian tehettünk létünk, nemzetiségünk érdekében: részt vettünk az Európai Unió által meghirdetett választásokon, s kiáltunk a jobboldali, hagyományos európai értékeket felvállaló nemzetiségi képviselőink mellett.
Kalita Gábor
