Felvidéki magyar könyvkiadásunk egyik legizgalmasabb, leggazdagabb, legsokszínűbb vállalkozásába kezdett 2005-ben az AB-Art könyvkiadó.
Ekkor indította el ugyanis az egyetemes magyar irodalom kortárs költőit bemutató sorozatát, a Legszebb verseket, melynek a „márkája”, hogy egy-egy jeles költő verseit egy-egy neves irodalmár válogatja, s ugyanő ír e válogatáshoz utószót. Tőzsér Árpád, Parti Nagy Lajos, Orbán János Dénes, Tolnai Ottó, Kukorelly Endre, Tandori Dezső, Hizsnyai Zoltán, Barak László, Csoóri Sándor, Tóth László, Petőcz András, Kulcsár Ferenc, Ladik Katalin, Tóth Éva „legszebb versei” után Balázs F. Attila versei láttak napvilágot a sorozatban.
Balázs F. Attila verseinek válogatója és a Költészet: nehéz mutatvány című utószó írója, Sütő Csaba András így adja meg tanulmányának alaphangját: „Akkor most sokadszor: a szóról, az igéről, ami elveszett, a felfedezni és megélni vágyott transzcendenciáról, a nehézkedésről, kötetről kötetre, versről versre (…) A költészetről, ami évtizedeken át Balázs F. Attila lét-, kifejezés- és életformája maradt.”
Sütő Csaba András azután szól magáról a költészet lényegéről mint létezésünk manifesztumáról, a költő, az ember esélyéről az esélytelenségben, a megszólalás támaszáról az esendőségben, hogy a költő, az ember kitüntetettsége éppen az, hogy tud gondolkodni és szólni arról, ami volt, van és lesz-lehet, s ezáltal vívódásainkon keresztül megvalósíthatjuk magunkat, s egyben (magán)világokat teremthetünk.
Minden embernek, minden költőnek megadatik az önmagával és a léttel vívott harc; mindannyiunknak megvan a magunk belső szenvedéstörténete, sivatagon át vezető útja a felismerésig, a lélek Isten utáni vágyódásáig; mindannyiunkban él a vágy a közvetlen, hiteles, telített élet után, identitásunk megőrzése által.
Balázs F. Attila költészete, költészetének „története” a „költői maszkok” története, zaklatott, szenvedélyes felpanaszolása annak, hogy a diszharmóniában vergődő világ, amelyben élünk, voltaképpen hamis képek végtelen sora, melyben az „elveszett” ember vívódások közepette keresi igazi, maszkok nélküli arcát, hit és hitetlenség között őrlődve, morzsolódva. Költőnk ezt a szétesett, egyre káoszba zuhanó világot kezdetekben versek „szétírt alakzataiban” igyekszik visszatükrözni, töredezettségében is összefüggő, túláradó képzeletbeliséggel, „ kanyargó textúrákkal”, olykor „aktualizált barokk technikával”, „pompás, nagyszabású költői képekkel”, kozmikus hasonlatok áradásával, hol komor, hol nemes fennköltséggel. Később aztán, a Minimal és a Kék című versesköteteiben versszövegei koncentráltakká lesznek, „leépülnek”; verseiben a költő takarékossá, gazdaságossá lesz, anélkül persze, hogy lemondana a teljesség megragadásáról és az alanyiságról.
Balázs F. Attila könyvének már első, Történet című verse azt sugallja, hogy a történelem során a harangokból mindig ágyút öntöttek, majd ágyúból harangot, ám legvégül az ágyúkból már elfelejtettek harangot önteni. A modern világ újjászületésének reménytelenségét fogalmazza meg e vers, akárcsak Eliot Átokföldje (igaz, Eliot Hamvazószerda című versében nem mond le a hit általi vallásos újjászületés lehetőségéről sem).
Költőnk Ige és igen című versében a Szó, az Ige mellett tesz hitet, mintegy azt üzenve, hogy a Szó, az Ige az ember hazája, otthona; egy olyan „filozófia” a Szó, a Beszéd, mely világosságot teremt bennünk, körülöttünk s közöttünk, a néma teremtéshez hozzáadva a beszélő teremtést; a mindenség mintegy társalgásba kezd: élővé, emberivé válik. A Szó által az ember nevet ad az állatoknak, a növényeknek, az ég csillagainak, a mezők virágainak, mintegy folytatva a teremtő Lélek, az Isten teremtő tevékenységét a föld idejében és terében. A Szó, a Nyelv beszél, „árulkodik”, mondja Heidegger, a teremtés ereje van belésűrítve, a teremtés csodája van belekódolva, ezért – Schopenhauer szerint – az ember a nyelv által a múlt és a jövő látója és tudója, az élet határainak szétrobbantója. Még akkor is, ha „kezdetben volt az ige és aztán lett a káromkodás, a kétely”, s „elveszti súlyát a csőcselék száján a szó”, és Barabást kiáltván Jézus neve száll a gyűlölettel fertőzött levegőben. „Minden lezárt rendszer börtön” – szól Balázs F. Attila „öregje” az Ige és igen című vers végén. Börtön, mert erőszakot vesz az élet eleven, természetes rendjén, az ezerarcú igazságon, miszerint az embernek, a költőnek örökösen újjá kell teremtenie a teremtést, hogy legyen az égnek – ahogyan Goethe mondja – új és új napja és földje, mert pihenés nincs sehol se.
Mindenkit, a költőt is a világ birtokbavételének vágya űz: „fölfalni a Földet, fákat, vadmadarakat, szikár szirteket, csángó tajtékfelhőt, vadrózsabokrot, a kozmoszt, önmagunkat”, hogy érezhessük: VAGYUNK, s láthassuk, „mi az, ami lealacsonyítja vagy mások fölé emeli az embert”, „mi az a súly, ami a föld szíve fölé görnyeszti a gerincet” s „mért fertőz ragályával a pénz”. E kérdésekre a válasz csak akkor érlelődhet meg az emberben, az alkotóban, ha már nem engedi, hogy a káoszban és anarchiában fetrengő világ ölelje őt magához, hanem ő emelje magához a megfertőzött, ám a kezdetben, a teremtéskor „igen jó” világot; csak így kerülheti el „a csend zsibbasztó csapdáját”, „várva mindig valamit, amit megnevezni soha nem tud”, éppúgy, mint Beckett szerencsétlen Godot-ja.
A fiatal Balázs F. Attila versei gyakran panaszkodnak a magányra, a hazug világ maszkjaira, az ember visszataszító és lélekölő alakváltásaira, sorvasztó válságaira, amikor „a maszkok mögül a semmi mered” az emberre, a költőre, „keresve otthonát két hazában, hazátlanul”, önmagába kapaszkodva, otthon és otthontalanság között, tehetetlenül sodródva.
A haladás is csak egy az emberiség mítoszai közül. Az önmagát túlharsogó világ folyásán nem lehet segíteni, marad végig a küzdés, maradnak a paradoxonok: háborúk, bűnök, önzés, alkohol, drog, erőszak, átkok és kiátkozások – az emberi nem „négymilliárd árnyék: apró kráterek”, sebek a világ falán, akik valamennyien „végesek, mégis befejezhetetlenek”, haladván az „összekuszálódott dróthálóra” emlékeztető úton.
Ennek ellenére a múltik irányította média világa hazugságokkal, áltatásokkal, „szőlővel és lágy kenyérrel” van tele,
éppen ezért ne csodálkozzatok ha a viharral fogok szerelmeskedni és a szelíd kisgyermek, a csendes, aki a semmivel
játszadozott mintha sosem vágyott volna a mindenre rúgniharapniütnikarmolniüvölteniszitkozódni fog egy eljövendő belső forradalomban amen.
Aztán mégis a Minimal és a Kék című kötetek „játékosan tragizáló”, a pátoszt háttérbe szorító, a csönd egyetemességét a lét hiábavalóságával szembeállító hang lesz uralkodó a verseiben. Egy olyan „minimális” szöveg, amelyben – a költő vágya szerint – megjelenjen a megragadhatatlan is, hogy a csönd mondja ki azt a létet, amely kimondhatatlan a szavak által:
a néma angyal tenyerén
hallgatásod
– mint ikon –
beszél
hangtalanul.
Ugyanez a „szótlan lét” jelenik meg a másik emberhez kötődő kapcsolatban, a szerelemben is:
szólnék – lepke száll ki
nyitott számból
rád telepszik – mint nektárt
magába szívja
minden szépségedet.
E versekről s néhány korábbi versről – [egy dologban mindannyian], [farkasszemet], [úgy hullnak a betűk] , [ülsz, írsz, szeretsz ], A nyár, Képünkre formálva – Pilinszky Jánost parafrazálva elmondhatjuk, hogy a legjobb, ha a költő nem tud semmit, csak egy életen át folytatja magánpárbeszédét a léttel, valahogy úgy, ahogyan egy újszülött beszél Istennel és az ő angyalaival. Akkor talán a mindenség modelljévé válhat a „sírig hű cselédlány”, a vers, és – ahogyan Balázs F. Attila írja Hiányzik még valami című versében – értelmét veszti minden szó és mégis érteni fogjuk egymást, s mint rög a röghöz, simulunk egymáshoz s a földhöz, mely behálóz hajszálgyökereivel.
Szavak Isten végtelen mondatából – Kulcsár Ferenc írása Balázs F. Attila könyvéről
csak a papír hűséges hozzám,
más senki
újra és újra felkínálja
csábító fehérségét
nem hazudhatok neki
Balázs F. Attila: [csak a papír hűséges hozzám]
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
