„Én a hazájában, Brazíliában játszhattam Pelé ellen, ami nagy élmény volt és maradt is, mivel ő mindent tudott a labdával és a labda nélkül is. Hozzá hasonló játékost azóta sem láttam, Maradona is nagyon jó, de Pelétől ő is messze van. Volt a brazilok elleni mérkőzésünknek vagy tíz perce, amikor csak Pelét figyeltem. Már az első megmozdulása káprázatos volt: miután megkapta kapusától a labdát, négy csehszlovák játékost elfektetett, mellettem is elviharzott, egy mozdulattal kettőnket csapott be.
Nyomban megkérdeztem Joklot: láttad ezt? Feltűnt, hogy Pelé mindig a lehető legjobb megoldást választotta, mindig tudta, mit kell tennie, s mindezt a lehető legtermészetesebben, legegyszerűbben csinálta. Bár vigyáztam rá, mégis mindig egyedül volt, amikor labdát kapott. Valami mágikus erővel bűvölte el a pályán levőket, a labda pedig minden helyzetben tapadt hozzá. A helyzetfelismerése is tökéletes volt, ezt láttam a gólnál is például. A kapus Viktort is tudta követni, ugyanakkor figyelte a védők mozgását. Nem durváskodott, neki viszont Horváth párszor alaposan odataposott.
Pelé először felemelte az ujját, figyelmeztetve Horváthot, de ez nem használt. Aztán az egyik pillanatban – senki sem látta, mikor – ő is odataposott a durváskodónak, aki megsérült. Egyszóval Peléből csak egy van, de ő nemcsak játékosként volt kiváló, hanem „pályatársnak”, kollégának is az volt. Hazafelé jövet egy repülőgépen utaztunk, ő ugyan az első osztályon, mert nászútra indult első feleségével, a német Rosemarie-vel. Civilben is nagyon közvetlenül, természetesen viselkedett, nem szenvedett sztárbetegségben. Eszembe jut még, hogy megtapsolta a gólomat.
A Maracana stadion lenyűgözött méreteivel. Kétszázezer néző is elfér lelátóin. Ilyen óriási méretűek és kényelmesek az öltözők is: az öltözőben minden játékosnak külön ágya volt, ha esetleg így akart pihenni, továbbá külön kis medencéje és szekrénye. Ennek éppen ellentéte a híres Wembley-stadion, ahol szűk, fából épült öltözőben szorongtunk, a gyepet pedig olyannyira kímélték, hogy csak a mérkőzést játszhattuk rajta. Igaz, a gyepszőnyeg kiváló volt, a Maracanában viszont elkoptatott.
A meccsünkre 140 ezer néző volt kíváncsi, s bár lélekben felkészültem a várható hangulatra, a valóság merőben más volt. Már a hatalmas tömeg látványa és hangorkánja félelmetes légkört teremtett. Az óriási lelátók, tele szurkolókkal, még sejtelmesebbeknek tetszettek az esti reflektor fényben. Amikor meghallottuk a közönség moraját, valamennyien ösztönösen letettük a földre a brazil játékosoknak szánt kristályvázákat. Szinte szorongtunk ebben az eddig soha nem tapasztalt környezetben, egészen addig, amíg meg nem tapasztaltuk, milyen szenvedélyesen szereti a brazil szurkoló a focit. Már a bemelegítésnél megtapsolták a hálóba lőtt labdát! A mérkőzésen nagy élvezet volt ellenük játszani, mert ha kicselezte őket az ember, nem kaszálták el, mert ők maguk is élvezték a meccset. A brazilok akkoriban nem tudtak durván focizni, de később megtanultak, mert ezt a játékmodort is rájuk kényszerítették kíméletlen ellenfeleik.
Engem az ellenük lejátszott két találkozó után megjegyeztek maguknak, mert amikor később, klubcsapataik ellen szerepeltem különböző nemzetközi tornákon, a meccs előtt odajöttek hozzám és kezet fogtak velem. Így tett például Tostao is, s ez a gesztus játékostársaim körében nagy szakmai megbecsülésnek számított. Brazíliában mi európai koszton éltünk, általában bifszteket ettünk, sok gyümölcsöt és salátákat. Élveztük a Rio de Janeiroban lüktető hatalmas forgalmat az utcákon. Amikor különbuszunk előtt rendőrök tették szabaddá az utat a stadionig, ritka látványban volt részünk: a forgalom irányítók felálltak a motorkerékpárra és az utat elálló gépkocsikat rugdosva biztosították a haladást.”
(Folytatjuk.)
Fotók: Szikora György archívumából és M. Nagy László felvételei.
{iarelatednews articleid=”45924″}