Az értelmiségi, alkotó ember számára az őszinteség, az igazság keresése és kimondása, a szabad véleménynyilvánítás létfontosságú. Egy író számára hazugságban élni lelki, szellemi, sőt testi romláshoz, elnyomorodáshoz vezet.
Az őszinteség „erkölcsi nyomása” kényszeríthette egykor a zsidó nép egyik, budapesti születésű szellemi vezetőjét, Theodor Herzlt is, hogy népéről, népének „különös”, „egyedülvaló” sorsáról valami érvényeset, valami igazat, valóságosat fogalmazzon meg. Szemben azokkal, akik a mózesi „szétszóratási próféciát” nem büntetésként, hanem kegyelemként értelmezik, mondván, Isten kétezer évvel ezelőtt azért szórta szét őket a világban, hogy „választott népként” uralkodjanak a föld népei felett, szóval ezzel a Mózesnek ellentmondó „érvvel” szemben Herzl azt mondja: „zsidókérdés” a világban azért van, mert azt a zsidók magukkal viszik, bárhová mennek, márpedig ők a szétszórtságban mindenütt megtalálhatók.
Ebből pedig egyenesen adódik, mondja Herzl, hogy a lépten-nyomon, okkal, ok nélkül fellobbanó antiszemitizmus-vád csak azért lehetséges, mert azt mindig megelőzi a szemitizmus: az a tény, hogy a zsidók a történelem során mindig igyekeztek gettókba tömörülni, elzárkózni másoktól, attól tartva, hogy a világ – főleg a keresztény civilizáció – károsan befolyásolja vallásukat, a judaizmust. Ez érthető is lenne, hiszen a zsidó közösségeknek joguk van védeniük a hitüket, őseik örökségét. De mindez érvényes minden nép és közösség hitére, így csak a legmagasabb fokú tolerancia és nagyvonalúság enyhítheti a meglévő feszültségeket.
S ez az, ami hiányzik, a tolerancia és a nagyvonalúság, különösen a zsidó nép bizonyos csoportjai részéről, amikor vehemensen támadják a keresztény hitet, illetve a keresztényeket, akiknek a megváltóját, Jézust némelyek elvetemültségükben „semmirekellő pernahajdernek”, „tébolyult, arcátlan, együgyű gazfickónak” nevezik (lásd például Németh Gábor Zsidó vagy? című könyvét) – ráadásul az emiatt felháborodóknak a hangját igyekeznek elnyomni, a minimálisra csökkenteni a médiában. Abban a médiában s azzal a hatalommal, melyet indokolatlanul nagy túlsúllyal a kezükben tartanak.
Visszatérve az őszinteség kérdésére: ennek az őszinteségnek a hiánya, a „pusmogással és suttogással” terjedő ilyen-olyan mítoszok teszik tönkre, teszik elviselhetetlenné a jobb sorsra érdemes magyar szellemi életet és kultúrát. Az ember már-már fizikai fájdalmat érez a bal- és jobboldali villongások és vádaskodások láttán-hallatán, a gúnyos, az otromba elvakultságok olvastán, melyek egyrészt minden bokorban fasisztákat, antiszemitákat, náci szervezeteket vélnek látni, másrészt összeesküvő, agresszív és arrogáns judeobolsevikokat és liberálisokat.
A baloldal a Tamás Gáspár Miklós által antiszemitává „degradált” Németh Lászlóról, a szintén antiszemita Wass Albertről, a fasiszta-antiszemita Nyírő Józsefről és Tormay Cécile-ről – a jobboldal a magyar népet genetikusan alattvalónak s moslékevőnek nevező Kertész Ákosról, az igazságszolgáltatás bíráit lefasisztázó Dániel Péterről, a János vitéz Juliskáját „ringyósító” s a Szent Koronát Magyarország börtönrácsává „stilizáló” Alföldi Róbertről, a Magyar Művészeti Akadémiát „leturulmadarazó” Esterházy Péterről, a Gyurcsány Ferencet ajnározó Nádas Péterről beszél.
Mindez egy nemrég megjelent könyvről – Szlovákiai magyar szép irodalom 2014 – jut eszembe. Pontosabban eme antológia egyik versének – Zirig Árpád: Egyetlen pipacs – nevetséges és siralmas visszhangjáról. Idézzük a „botrányt” kiváltó vers egy részletét, nem tartván azt – szemben az Új Szó tárcaírójával – „helypazarlásnak”:
Újra kezdtem olvasni a „Sorstalanságot”,
de Nobel-díj sem emelt nagyot a színvonalán,
csak a szerzőt súlyozta, fényezte,
arra azért elégnek bizonyult, hogy rájöjjek,
én nem írhatok ilyen bepácolt, nagydíjra
készült regényt, inkább a szerzőt
bújtatom bele e versbe,
ha jégeső a kertemet úgy is meggyalázta,
legalább legyen nekem is egy jó kertészem.
Nos, e sorok a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának (SZMÍT) néhány tagjánál „kiverték a biztosítékot” – tudjuk meg az Új Szó 2014. június 27-i számából. S ha már „kiverődött a biztosíték”, néhány szlovákiai magyar író hamarjában – s immár nem először! – egy elítélő, rágalmazó nyilatkozatot szerkesztett, melyet néhány „kiválasztott” írótársukkal is aláírattak. (Vajon miért fű alatt, suttyomban tették mindezt; miért nem ajánlották fel „körlevelükben” ezt a lehetőséget – kizárva a klikkesdit – a SZMÍT valamennyi tagjának?) Különben e nyilatkozatból – egyelőre – egyetlen mondatot ismerünk, mely így hangzik: „Versében Zirig Árpád az intolerancia és az alig burkolt antiszemitizmus radikális nyelvén jellemzi Kertész Imre Nobel-díjas regényét, a Sorstalanságot.”
Miről van szó valójában? Zirig Árpád Egyetlen pipacs című hosszúversének fent idézett részletében – nincs ebben semmi „megdöbbentő” – élt a szabad véleménynyilvánítás jogával, mert nyilván „így adódott”: erre ösztönözte a habitusa, ha úgy tetszik, a múzsája, amely múzsa tud ezt-azt a magyar történelem és kultúra „zivataros századairól”: a fájó egymást marásról, és a „haza keblére támadó tenfiak” gyalázatáról.
Többek között arról, hogy az 1910-es évek Magyarországán, amikor a klasszikus, a Bibliát a főhelyen tartó, humánus célokért tevékenykedő szabadkőműves páholyokat hirtelen kezdték felváltani a gondolkodás szabadsága helyett a szabadgondolkodást hirdető, radikális és agresszív, immár idegen irányítás alatt működő szabadkőműves páholyok, s egyik napról a másikra az ún. kozmopolita, internacionalista sajtót is a nagymérvű eltorzulás kezdte jellemezni.
Az ateizmus, a materializmus, a marxizmus mellett elsősorban a nemzetellenesség ütötte fel a fejét: például Budapest akkori főpolgármestere, Vázsonyi-Weiszfeld Vilmos gúny tárgyává teszi a magyar nemzet egyik imáját, a Szózatot, méghozzá a kereskedelem kapcsán, mondván: „A magyar marhának sohasem mondották, hogy itt élned s halnod kell.” Nem nehéz kitalálni eme „koronázatlan főpolgármesternek” a nemzetiségét, mint ahogy annak a vele egyivású írónak sem, aki Vázsonyin is túltéve, „erkölcstelen, az érzékek felizgatását célzó” elbeszéléseinek „küldetését” – a későbbi utód, Kertész Ákos megdöbbentően azonos hangnemében – így kommentálta: „A magyar faj nem alkalmas arra, hogy az országban továbbra is fenntartsa a maga uralmát. Siettetni kell tehát vesztét. Erre legalkalmasabb az édes méreg: az erkölcstelenségnek oltárra vitele útján nevetségessé válik a régi, puritán erkölcs. A nevetségesség öl; megöli azt a régi erkölcsi felfogást, melynek fennmaradása képessé teszi a magyar fajt a további küzdelemre.”
Ez a nemzettel élesen és alantasan szembeforduló hang később is egyre felbukkant a magyar történelemben: a Jászi-Jakubovics Oszkárok még Ady Endrét is becsalogatták a szabadkőművesség „édes mérget” csepegtető páholyába; Ady ekkor kezdte közölni az úgynevezett forradalmi verseit (Rohanunk a forradalomba, A csillagok csillaga), melyekből megtudjuk, hogy „mióta ember néz az égre, vörös csillag volt a reménye”. „Sose hull le e vörös csillag”, jövendölte – halálos tévedéssel – Ady, aki talán őszintén várta a forradalmat, csak azzal nem számolt, hogy annak nyomán majd Szamuely-Salamon Tibor és Kun-Kohn Béla Lenin-fiúi fogják halomra lőni és a templomok előtt fölkoncolni a vörös csillagtól idegenkedő keresztény embereket.
Még szerencse, hogy utána jött egy József Attila, aki egyik versében – igazi váteszként – a „fasiszta kommunizmusról” írt, megjósolva a Gulágokat és a Recskeket, meg a Föld, Föld!…-ben Márai Sándor által olyan hátborzongatón, félelmetes-szépen leírt ávós legényeket, a Jásziék szabadkőműves páholyában felcseperedő, a magyarságot lefasisztázó Rákosi-Rosenfeld Mátyás „gyermekeit”, és még hosszan sorolhatnánk, mondjuk éppen a szóban forgó Sorstalanság írójának magyarságot rágalmazó szavait. Vajon ez ellen miért nem tiltakoztak anno a körlevél megfogalmazói?
De szögezzük le inkább az örök igazságot: a történelem azt mutatja, világunkban minden Okozat megjelenését megelőzi az Ok. Zirig Árpád versrészlete is egy Oknak az Okozata, amelyről csak kevesen akarnak, tudnak és mernek beszélni.
Vannak, akiknek mindenről Isten jut az eszükbe; s olyanok is vannak, akiknek mindenről az antiszemitizmus. Mint esetünkben egy könyvről, a Sorstalanságról mondott véleményről. Pedig az idézett versrészletből csak az derül ki, hogy Zirig Árpádnak nem nyerte el a tetszését a könyv, s ezt szabadon ki is nyilvánította a versében, mely versről mint olyanról ez esetben eltekintünk.
(Zárójelben jegyezzük meg, ha valakinek egy nem zsidó szerző, hanem – mondjuk – egy német író könyvéről nincs jó véleménye, az már antigermánná lesz?)
Zirig Árpádot radikalizmussal, rasszista-antiszemita szemlélettel vádolja meg a SZMÍT néhány tagja (vagy csak kettő?) – egy egyszerű véleménynyilvánítás miatt. Őszintén szólva a radikalizmust, mi több, a fölényeskedő és kirekesztő agresszivitást éppen e körlevél hangütésében véljük felfedezni. Ezért ki kell mondanunk: a személyeskedő gyűlöletszítás lehet ugyan összetartó erő, s egy másik ember – vagy egy nemzet– ellen indított támadás erősítheti ugyan a klikkszellemet, de csak ideig-óráig. Egy írónak tisztában kell lennie a ténnyel: a lelke mélyén minden gyűlölködő ember érzi, hogy végül veszíteni fog, mint ahogy Kertész Ákos esetében is történt. Müller Péter beszél az ismert paradoxonról: a gyűlölködő a rá váró vereség miatt, az őt nyugodni nem hagyó félelem miatt lesz állandóan radikális, agresszív, támadó, hangoskodó, mások ellen szervezkedő; mindez azért, mert csalárdsága miatt gyengének érzi magát, így másokat is igyekszik belerántani a gyűlölködésbe; de hasztalanul, mert az igazság erősebb a hazugságnál, s minél hangosabban agitál valaki, annál inkább biztos, hogy nincs igaza.
Utóirat
Írásom befejezése után kaptam meg a Zirig-verset elítélő körlevelet, mely ezentúl még a SZMÍT néhány – megnevezetlen – tagjának „szélsőséges ideológiai nézeteiről” is beszél. Meg – főleg – arról, hogy az idézett Zirig-versrészlet és a hasonszőrű írások – láss csodát! – „a hagyományosan toleráns kisebbségi környezet lelkületére végzetes hatással bírnak”. Majd a levél „egy torz gondolkodású egyén szánalmas világáról” szól, na meg az „esztétikai csúcsra járatás” hiányáról, mi több, az „etikai elvekről”. Az alábbiakban e körlevél egyik aláírójának versét közöljük, kommentár nélkül (mit ad Isten e vers is a Szlovákiai magyar szép irodalom című antológiában jelent meg, 2013-ban). Csak arra kérjük az Olvasót, hogy vizsgálja meg e verset éppen eme körlevél másokat vádoló szempontjai szerint.
Ezek:
a) egy torz gondolkodású ember szánalmas világa
b) esztétikai csúcsra járatás (ez különösen tanulságos lesz)
c) a kisebbségi környezet lelkületére tett végzetes hatás
d) etikai elvek
Nővérke
Egy John Horder-verset olvastam reggel
az ágyban, egy nővérkéről szól, aki
várta, hogy valaki egyszer,
csak egyetlen egyszer azt mondja neki, hogy szép.
Várt húsz, harminc, negyven, ötven,
hatvan évet,
de nem mondta senki.
Megmondhatná már neki valaki,
írja Horder, az érzékeny költő.
Lófaszt, mondom én,
ha egyszer ronda, mint a segg.
Csak várjon.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
