Az I. világháború centenáriuma alkalmából felhívást tettünk közzé a facebook-on, hogy várjuk a Nagy Háborúval kapcsolatos személyes, családi történeteket, fényképeket. Íme, az első két történet, és a hozzájuk tartozó fényképek:
„Soha nem látott nagyapám emlékének…
100 év távlatából szeretném nagyapám emlékét felidézni egy két-sorban, ahogyan nagyanyámtól hallottam. Az értelmetlen és kegyetlen első világháború kitörésekor sorban jöttek a katonai behívók a fiatal emberek részére. Így az én nagyapámnak, Kovács Ignácnak is mennie kellett. Az édesapámat, aki még nem volt egy éves, itt kellett hagynia, ahogyan a feleségét és a faluját is. Akkor még nem lehetett tudni mikor látja őket viszont, vagy a legrosszabbat, hogy soha többé. Sajnos az én nagyapám soha nem jött haza. Hiába várta a nagyanyám és a fia, az én édesapám.
Nagyanyám mesélte, ahogy nőtt a fia, folyton azt kérdezte, mikor jön haza az apa. Nem jött, de még hírt sem kaptak felőle, hiába kerestette őt a nagyanyám a Vöröskereszten keresztül a háború után. Nagyon nehezen éltek sokáig, segélyt sem kaptak, egyedül nevelte az édesapámat. Elbeszéléséből tudom, hogy aratáskor félrészességet vállalt. Úgy kellett dolgoznia, mint a férfiaknak, csak a zsákolást csinálták meg helyette. Sokat dolgozott a gazdáknál, mosást, meszelést vállalt, csakhogy a fia az én apám semmiben ne érezzen hiányt.
Később tudott venni egy kis házat, amibe már mi unokák is nevelkedtünk. Most, hogy már én is jól a koromban vagyok, elnézegetem a nagyanyám régi megsárgult papírjait, melyen a háza adásvételi szerződése van, annyi idegen nevet olvasok, akik már rég nem élnek, akiktől a nagyanyám darabokban vette meg földet, ahogy mondta: egy kis búzának, kukoricának, meg krumplinak, amiből tudtak élni.
Ebben az internetes, mobilos világban hihetetlennek tűnnek ezek az életformák, de így volt és nagyon is igaz volt. Az én nagyanyám Kovács Ignácné (-1983), sokaknak az Eszter nénije.
„Nagynéném férje Mészáros Kálmán (1892-1974), kedves „báttya” – így hívtuk mi, gyerekek, megsebesült az első világháborúban. Egy repesz szétroncsolta a bal könyökét. Rokkant lett, leszerelték, hazakerült. Sebesüléséről úgy beszélt mindig, mint élete legnagyobb szerencséjéről, mert így kikerült a borzalmas öldöklésből. Segélyt nem kapott. A mai tűzoltószertár helyén volt a községháza, benne kis könyvtár. Itt volt könyvtáros. Idős korában pedig a „JRD” szőlőjében dolgozott a többi öreggel.
Szinte minden családnak volt halottja vagy sebesültje.
Beküldte: Sztakó Zsolt
Ha Önnek is van a tarsolyában egy fénykép ill. egy hozzá tartozó történet, kérjük, ossza azt meg Olvasóinkkal. Küldje be szerkesztőségünkbe, az info@felvidek.ma e-mail címre várjuk.
Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”47802,47725,47711,47646,47608,47578,46951,46501,46320″}
