Nemrégiben emlékeztünk Mikola Anikó meg nem élt hetvenedik születésnapjára. Ennek kapcsán egy régi gyermekkori emlék jutott eszembe, mely mindig előtérbe került, amikor a nevét hallottam. Nagy ritkán találkoztunk és mindig elő kívántam hozakodni ezzel a paradicsomi állapotnak megfelelő történettel, hogy ő vajon, miképpen emlékezik erre vissza. De azután rendszerint sokan voltunk, zavarban is voltam, mert biztos nem ismerne meg és nem tudna hová tenni. Így mindig későbbre, megfelelőbb időre halasztottam ezt a beszélgetést, melyből azután soha sem lett semmi.
Történt ugyanis hogy egyik nyári szünidőnket anyámmal és húgommal Mikuláéknál töltöttük. Id. Mikula László református lelkész akkor Nagysallón szolgált. Jóval később egyik tréfás kedvű barátom átkeresztelte a települést, mondván, ha szlovák neve Tekovské Lužany, akkor magyarra visszafordítva ez Tökösladány. Győztes csata zajlott itt 1849. április 19-én. Erről csak helyben szereztem tudomást, amikor az emlékműhöz ellátogattunk. Oda igyekeztünk tehát azon a régi, gondtalan nyáron.
Besztercebányán éltünk akkor és szüleink nagy súlyt fektettek rá, hogy nyaranta magyar közegbe kerüljünk és lelki fejlődésünk is biztosítva legyen. Így nyaraltunk id. Urbán Károlyéknál Szkároson, ahol lelkészkedett. Gyermekeivel máig kapcsolatban állok.
Vonattal indultunk Zólyomon át Lévára, ahol életem egyik legérdekesebb utazása várt. Postakocsival mentünk Sallóra. Sötétkék színű volt, két oldalt ajtókkal látták el. Elől, fent a bakon ült a kocsis, aki kis fémtrombitát fújt meg minden megállóhelyen. A csomagokat a kocsi tetejére erősítették. Hat, vagy nyolc férőhelyes volt? Ki tudja már.
Erre a járműre azért is emlékszem olyan jól, mert Besztercebányán minden nap iskolába menet útvonalam közepén, a fölöslegesen elbontott mór stílusú zsinagógával szemben, ahol egy hangulatos verandás házban egyik idős ismerős magyar néni lakott, haldoklott egy postakocsi. A néninek szép nagy kertje volt, ahol sok minden megtermett. A háza előtti útelágazásnál egy kiselejtezett postakocsi szomorkodott hónapokon keresztül. Sajnáltam az öreg jószágot. Napról-napra elesettebb lett, összezsugorodott végül valaki megkegyelmezett neki és a maradékot eltakarította.
Ültünk a postakocsin és élveztem az utazást. Megérkeztünk Mikuláékhoz. A parókia mellett, a templomot óriási gyümölcsös vette körül. Hatalmas fák. Én elsősorban az egyik „égig érő” körtefára emlékszem a templom apszisa mellett.
Mikuláéknak három gyermekük volt, a legidősebb Anikó, akiből később költő lett. Ő egy kicsit igazított költői nevén. Én olyan tíz év körüli fiatal gyerek, aki rögtön a két csinos lány előtt fel akart vágni és a parókia harmóniumán mindenféle apró darabot játszottam, s azokat saját szerzeményeimként adtam elő. Máig pirulok, ha erre gondolok. De ez a produkcióm semmilyen látható hatást sem tett a lányokra, így remélhetőleg a „zeneszerzőt” rögtön elutazásunk után elfelejtették.
A húgommal együtt öten voltunk és gondolom, nagy rajcsúrt csaptunk. Anikóra, mint gyönyörű hosszú hajú fiatal lányra emlékszem. Azért is később zavart, amikor szemüveges, kicsit tanárosan merev arcát láttam. Rontotta a régi idealizált képet.
Egyik este szilvás gombóc versenyt rendeztünk. Természetesen én győztem, nagyotmondásomnak köszönhetően. De a napi állandó játék – ki tudja már miért – az esküvő volt. Ezt a játékot a szomszédbeli lányokkal Besztercebányán is játszottuk. Az egyik családi ház udvarán farönkök álltak szépen egymásra rakva. Annak tetejére ült a „pap”. Már akkor érzékeltem annak pikáns voltát, hogy annak apja rendőr volt. Én az egyik lánnyal alant térdeltem. Neki a lányok valamilyen fátylat is készítettek. A pap felszólítására, hogy csókoljuk meg egymást, egymás felé hajtottuk fejünket és úgy tettünk, mintha megpusziltuk volna egymást. Sajnos, ez a lányka nagyon fiatalon meghalt.
Nos, a nagysallói paradicsomban is állandóan esküvőre játszottunk. Egy lombsátort állítottunk a hatalmas fák alá. Gyümölcsöt gyűjtöttünk, a lapulevelek voltak a tányérok. Szertartás nem volt, csak beültünk az esküvői lakomára. A legkisebb Mikula-gyereknek, Lacikának ez nem nagyon tetszett, így megnyugtatásul ő lett a „hivatalos” vőlegény, holott mindenki tudta, az „igazi” vőlegény én vagyok. A menyasszony Anikó húga volt. Sajnos neve kiesett emlékezetemből. A lombsátor mindig összeszáradt, így friss hajtásokkal kellett azt kitapasztanunk. De az építkezés könnyen ment. Kéznél volt mindig a faanyag.
Így játszottunk ebben a nagysallói paradicsomban, az óriási fák nyújtotta árnyékban, miközben tombolt a nyár. Elszállt ez is, a gondtalan fiatalsággal együtt. Ezért tán néha kellemes visszagondolni rá és eltűnődöm, mi lett a másik két játszótársammal, akikkel azóta sem találkoztam. Meglehet, az utcán úgy mennénk el egymás mellett, hogy meg sem ismernénk egymást.
Öten játszottunk akkor együtt. Ma már kevesebben vagyunk. Azért érdekelne, hogy a többiek őrzik-e ezt a kellemes emléket, melyről akkor nem sejtettük, egyik értékes pillanata az életünknek, melyből a későbbiekben – sejtem – nem sok jutott osztályrészül egyiküknek sem.
A felvételen a nagysallói református templom látható.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”47654″}
