A kassai Márai Stúdió színpada október 20-án levonult a nézőtérre. Fekete, néha kidudorodó, néhol összegyűrt lepel borított be mindent. Mintha a halál, az elmúlás leplezné az életet. Akár egy terepasztal. Kisvártatva kiderül egy nőnek, Alma Schindlernek, később Alma Mahlernek, majd Alma Mahler-Werfelnek lehet ez a lelki 3D térképe, melyet az előadás folyamán lemeztelenít. Az egyik kidudorodást kottatartónak vélem, ahogy később kiderül, jól sejtettem. Minden letakart tárgy láthatóvá válik ugyan, de a hölgy mozgatórúgóit nem ismerjük meg. Pedig az előadás egyfajta gyónás. A gyóntató papot csak a darab elején látjuk, akkor is inkább batmani szerepkörben, így a néző elbizonytalanodhat. A főhős nekünk gyónja meg életét, melyre féltékeny. A nézőtér székei szabálytalan patkót alkotnak, így az nem hoz szerencsét.
A Játsszuk azt, hogy… ALMA, Nagy András: Alma c. műve alapján készült. A kassai Thália, a budapesti Jelenlét Színház és a Szkéné közös produkcióját láthattuk.
Az előadást megelőző simítások a közönség szeme láttára zajlanak, amely ebbe a térbe kissé bátortalanul lép be és keres ülőhelyet.
Egy hölgy világába lépünk be tehát, aki a férfiaktól nem sajnálta bájait. Az osztrák író és zeneszerző híres férfiak vonzalmát, közelségét kereste. Gustav Mahler osztrák zeneszerző lett első férje, akiben csupán apját szerette, azután Oskar Kokoschka osztrák festőművész karjaiba vetette magát, aki sajátos színvilágával sem tudta leplezni szorongását. De valahogy mégis felszabadulttá válik. Mégis Walter Gropius építészhez megy feleségül, aki a Bauhaus atyja volt. (Ez lett az elembertelenedő és elidegenítő kockaépületek elindítója.) A „mobil szobortól” elvált, mert Mahler ott maradt közöttük, akár annak a színen megjelenő halotti maszkja és Franz Werfellel találta magát egy ágyban, aki elvette. Hiába, a halottak beleszólnak az élők életébe. Férjével együtt Amerikába távozott. Több férfi is szerepet játszott életében, de azokat a darab nem említi, mint Gustav Klimt festőt sem. A két háború is formálta életét. Utolsó szerelmét, Johannes Hollnsteinert sem említi az előadás, aki pap volt. Vagy neki gyónja meg látatlanul életét? Élete fő mozgatórúgója, neki élő zseni kellett. Ám minden férfiban van valami destruktív, véli később. Nem saját magában? Vagy éppen a produkció létrehozóiban?
Mintha a színpadi Almára is vonatkoznának Hamvas Béla sorai: „Sok-sok millió ember él ötven és hatvan és még több évig, és sohasem jut eszébe, hogy él, csak itt van, valamiképpen itt van, derengő, álomkóros állapotban.” Ahogy egy férfit jellemzik partnerei, így van ez fordítva is. Törpék és Siegfriedek között forgolódott, véli. Alma elmondja, ki volt. Pontosabban: azt, akit képes bevallani önmagának. A férfiak és szerelem mit csinált belőle. Azzal nem foglalkozik, hogy ezt voltaképpen ő hagyta, provokálta, irányította, alakította. A majd húsz évvel idősebb Mahler szimfóniával kompenzálta szerelmét és ki tudja mi mást. Egy házasság három felvonásban. Mahlert is karikírozza énekben, szavaiban. Miközben férje zenéje is megszólal.
Emléktöredékek kerülnek felszínre, akár a halál fekete leple alól a kusza díszletek. Vagy egyfajta ördögűzés zajlik? Volt egyszer egy végtelen kert. A Paradicsom? Nem tudjuk meg. Később egy valódi alma is szerephez jut, mely így a korábbi kérdésfelvetés jogosságát támasztja alá. A nő és az alma találkozása a világtörténelemben mindig katasztrófát idézett elő. Gondoljunk csak a kiűzetésre a Paradicsomból. Emlékezik zenetanárára, egy gnómra, akinek irányításával számos darabot komponált. Láthatjuk, egy élet akár egy kofferban is megfér. A darabbeli Alma értelmezi a múltat, ami csak természetes, hiszen mindenki meg akarja őrizni integritását, vagyis lelki egyensúlyát. „Nietzsche szerint – mondja Hamvas -, amit az ember másnak hazudik, elenyésző semmiség amellett, amit az ember önmagának hazudik.” Az előadásból óvatosan adagolva árad a fin de siècle reménytelensége.
Varga Lívia e szerep megformálásával nagy terhet vett magára, melyet azonban remek érzékkel tudott kezelni. Megbirkózott a szereppel és így könnyednek tűnt. Nyugodtan nevezhetjük az előadást monodrámának, hiszen Madarász Máté csak az elején jelenik meg a színen, akkor is inkább a főszereplő árnyékaként, s ha nem a gyóntató pap szerepét osztották volna ki rá, akkor nyugodtan arra asszociálhatnánk, hogy ez Alma fekete animusa. Ám később nincs jelen, így ez a kérdés az előadás folyamán elhalkul és a darab nem is kényszeríti, hogy szembenézzen saját árnyékaival. Szerelem, vergődés, kínlódás, távolságtartás, elidegenedés, vakság… Majd Weimar, unalom, ital, versek… A darab gyónás lenne, Istenről azonban kevés szó esik. „Olykor közel álltam az imádkozáshoz, amikor gyűlöltem Istent” – vallja. A paptól várja a választ a kérdésre, mi a szerelem és tőle várja a megváltást. Azt pedig csak az Úristen tudja megadni. A színpad közepén látjuk a kellékelet, a sok kacatot, limlomot. Alma ott ül a középen, élete szemétdombján. Egy Isten nélküli kusza élet értelmetlenségét látjuk. Majd Alma feketébe öltözik. Lelke kielégítetlen maradt. Az előadás végén homokot szór. A homokórából kifogy az idő. Egy élet véget ér! Eltékoztolta? Szolgál-e ez tanulságul mások számára?
A főszereplő nemcsak prózában és énekben, hanem mozgásban is nagyon igényes feladatot kapott. Ez nem tánc, vagy balett a szó hagyományos értelmében, hanem egy olyan rafinált koreográfia, mely párhuzamosan az elhangzó gondolatokkal szinte önálló életet él. Nem egyszerűen illusztrálja a mondanivalót, hanem ellenpontként is hat. Közben néha erotikus (a szerelem hempergéssel jár), ritkábban steril. Ha kell groteszk, vagy ironikus. Eszköztára kitágul, s a nézőnek kell személyesen eldöntenie, hogy így többet, vagy kevesebbet kapott. S ez bizonyára erősen szubjektív megítélés kérdése. Mert a sok „sürgés-forgás” elvonhatja az asszociációkba révedő nézőt az elhangzó gondolatoktól. A lelkes taps az előadás végén azt jelezte, hogy a zömmel fiatal közönség rendelkezik olyan antennákkal, melyek segítségével elismeréssel nyugtázza az előadást. Majd még el kell gondolkozni rajta, mit is látott egy olyan produkcióban, ahol az összefonódott szöveg, zene és tánc gyón a szerelemről, a férfi és nő kapcsolatáról – megváltás nélkül.
Az előadást Kántor Kata rendezte és koreografálta, Gadus Erika a díszleteket, jelmezeket és a látványt készítette az előadással összhangban, dramaturg Sediánszky Nóra. A zenét Tóth Andor állította össze.
A budapesti bemutatóra október 29-én kerül sor.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”48653,45764″}
