A Palóc Társasági Könyvek sorozat 7. köteteként látott napvilágot Z. Urbán Aladár Honszerető barangolások c. könyve. A könyvet a Siker X Kiadó adta ki, amelynek vezetője Csipka Rozália, a Palóc Társaság tiszteletbeli tagja.
A kötet megjelenését támogatta: Balassagyarmat Önkormányzata, Csáky Csongor, Csipka Rozália, Hahnné Duray Éva, Herczeg Hajnalka, Jobbágy Ilona, Jobbágy Károlnyé, Kolczonay Katalin, Molnár Éva, Pásztor Éva, Pásztor Sándor, Praznovszky Mihály, Tibay András. Köszönet valamennyi támogatónak, közülük is a legnagyobb köszönet a kiadó vezetőjének, aki – mint utóbb kiderült – a támogatókat szervezte s ennek köszönhetően egy ízléses, szép kivitelezésű, színes képeket nyújtó, kitűnő papírra nyomtatott könyvet adott a szerzőnek és az olvasóknak.
A könyvhöz Batta György költő, a volt Itthon c. nemzeti kulturális havilap főszerkesztője írt utószót A palóc lámpás szórja a fényt címmel. A kötet előszavát Benyák Mária, a volt Tábortűz c., a szlovákiai magyar fiúk és lányok havilapjának főszerkesztője írta. Ez itt olvasható.
Őszintén szólva kellemes meglepetés volt számomra, hogy Urbán Aladár útleírásait könyv formájában megjelenteti, és ugyanakkor hihetetlen megtiszteltetés, hogy előszót írhatok kötetéhez.
Annak idején, amikor az 1980-as, 90-es, majd a 2000-es évek elején a Tábortűzben, a szlovákiai magyar gyerekek lapjában napvilágot láttak írásai, hivatalból valamennyit olvastam, és mindannyiszor rácsodálkoztam, mennyi ismeretet, új meg új csodát tár olvasói, olvasóink elé, elkötelezett tudatossággal irányítja rá a figyelmet a tájainkról indult, itt élt, alkotott egyéniségekre, természeti különlegességekre, építészeti remekeinkre, helyi múzeumainkra, gyűjteményeinkre. És ugyanakkor rádöbbentem, hogy szülőföldünkön elmegyünk értékeink mellett, hányszor elsuhanunk a történelmi emlékhelyeink közelében úgy, hogy eszünk ágában sincs megállni, egy pillanatra fejet hajtani, csendben emlékezni, vagy tudomásunk sincs róluk. Emlékszem, amikor sok-sok évvel ezelőtt olvastam ezeket az írásokat, titkon abban reménykedtem, és persze kívántam, hogy ifjú olvasóinkban felbukkanjon a kíváncsiság, és szorgalmazzák, hogy a szülőkkel, a családdal vagy az osztályukkal megnézzék ezeket a helyeket. Azt tudtam, hogy az útleírások jó fogadtatásban részesültek az olvasók körében, nemcsak a gyerekek, hanem a pedagógusok is haszonnal vették, még gyakran a tanítás keretében is felhasználták egyes részeit. Most, hogy ismét elolvastam valamennyit, úgy vélem, akár kifejezetten irodalmi, történelmi tananyagként sem elhanyagolhatók, sőt…
Példaértékű, ahogy a szerző szülőfaluját bemutatva, abból kiindulva, a szűkebb környéket bejárva elviszi olvasóit múltunk, történelmünk jelentős színtereire is. „A torony ablaka a világot jelentette számomra. A nagy Messzeséget, amelyet úgy vágytam megismerni” – írja szülőfaluja, Nagyzellő bemutatásakor. Talán jó is, számunkra mindenképpen hasznos, hogy a nagy Messzeséget csak a rendszerváltozás után sikerült megismernie, mert addig sorra tárta elénk a Felvidék páratlan értékeit, hívta fel figyelmünket Madách Imre, Mikszáth Kálmán, Zsélyi Aladár szülőhelyére, Krúdy Gyula dédszüleinek nyugvóhelyére, aztán Csokonai Vitéz Mihály szerelmének Lillának felvidéki vonatkozásaira, de még arra is, hogy Tamási Áronné, az író özvegye Nagyzellőben látta a MATESZ előadásában férje Énekes madár című művének bemutatóját.
Az 1989-es változások után aztán mindannyian fokozott érdeklődéssel fordultunk a világ felé, messzebbre tekinthettünk, messzebbre vándorolhattunk. Urbán Aladár is megkapta a nagy Messzeséget, de bárhol járt, bárhonnan is hozta híradásait, mindig elsősorban a magyar vonatkozásokat figyelte, és adta közre. Megkapóan szépséges az Erdélyről, Illyefalváról készült őszinte vallomása, ahonnan, mint irja, nem az elmaradottság kísérőjeleinek élményével távozott, hanem azokkal, amelyekkel gazdagodott. Sorolhatnánk a jelenlegi kötet valamennyi írását, megannyi gyöngyszemét Szigetvárról, Kecskemétről, Ópusztaszerről, Lakitelekről, Szatmárcsekéről, a Himnusz szülőhelyéről, Babits Mihály szülővárosából és Móricz Zsigmond „bölcsőhelyéről” egészen Silkeborg, Athén és Genf városáig. Az írások, a sorok mindegyike mögött kimondva-kimondatlanul ott ragyog a hazaszeretet, a büszkeség értékeinkre, nagyjainkra, meg persze az óhaj, hogy ezek életútjának, alkotásaiknak ismeretében gondolkodjunk el nemzetünk helyén, szerepén, fontosságán és súlyán a világban. Gondolkodjunk el, milyen örökséget kaptunk, hogyan sáfárkodunk vele és milyen feladatok várnak ránk a jövőben, hogy kis közösségünk megmaradjon, hogy az utánunk jövőkre legalább annyi szellemi javat hagyjunk, amennyit mi kaptunk. Nem elhanyagolható juss.
Urbán Aladár könyvével legalább akkora értéket tett le közösségünk asztalára, mint a könyvében szereplő alkotók. Bízom benne, hogy régi és újabb olvasói nemcsak kellemes olvasmányra találnak benne, hanem erősítést is kapnak, hogy nyelvükben és szívükben egyaránt érdemes magyarnak lenni és maradni. Érdemes tenni, küzdeni, példát mutatni, még ha sokszor a jelen kegyetlen is, a jó, a nemes, az igazi érték kiállja az idők próbáját, örökérvényű.
Legyen ilyen igazi érték ez a könyv sok-sok magyar család könyvespolcán, sok-sok gyerek és felnőtt kezében, érintse meg a lelküket, gazdagítsa ismereteiket!
Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”47766,49732″}
