Szinte serdülő korom óta jelen voltam valamilyen formában a közéletben. Először a Csemadokkal s az ifjúsági szervezettel kerültem kapcsolatba. Gimnazistaként részt vehettem Pozsonyban a „majdnem fordulat idején” a MISZ (Magyar Ifjúsági Szövetség) alakuló ülésén. Igencsak felnéztem a pódiumon ülő nagyokra, köztük Duka Zólyomi Árpádra és Duray Miklósra. Az akkor szerveződő Magyar Ifjúsági Klubok alakításából is kivettem részemet. Falumban, ahol akkor még kultúrház sem volt, a Móricz Zsigmond Ifjúsági Klubot hoztuk létre, majd több napos nyári ifjúsági tábort szerveztünk gazdag programmal, néprajzi kiállítással.
Kezdő tanító koromban kapcsolatom a Csemadokkal is elmélyült. Egy évtizeden át szervezője voltam az igen rangos Mikszáth-, illetve Madách Irodalmi és Kulturális Napoknak. Ez időtáj nyílott meg a szklabonyai Mikszáth-ház is. Fél évtizedig vezettem a Madách Imre Irodalmi Színpadot, többször eljutottunk a Jókai Napokra is. A Honti Közművelődési Klubot tíz éven át irányítottam. Közben kivettem részemet a Nyári Művelődési Táborok szervezéséből, az önkéntes néprajzi gyűjtőmunkából, a klubmozgalomból és az irodalomnépszerűsítésből.
Később, mint könyvszerző is rengeteg találkozón, előadáson vettem részt itthon és az anyaországban. A lelkesedés, az önfeláldozó és ingyenes közmunka sikerei-örömei mellett bizony voltak kudarcok, csalódások is. Akadtak olyanok akkor is, akik gyakran hangoztatták, hogy kevesen vannak egy-egy rendezvényen, nagy a közöny, az érdektelenség, pusztul a kisebbség. Persze, amikor tömve volt Ipolyságon a városháza színházterme, s például a budapesti Egyetemi Színpad műsorát több százan nézték végig, nem dicsértek, inkább azzal riogattak, hogy baj lehet majd ebből. Aztán megtörtént, hogy Halász Péter csángóelőadását nem engedték megtartani a Népművelési Otthon székházában. De átvonultunk a „Csemadok”-ba, s több tucat érdeklődő hallgatta azt végig. Faragó Laura ipolysági jelenését már teljesen megtiltották, de így is kivittük a műsort szülőfalumba, ahová Dobos László is elkísért minket. Amikor Czine Mihály járt nálunk, ott volt a műsoron a nyitrai magyar tanszék több tanára, Szeberényi Zoltánnal az élen. Ott volt Kuczy Lajos református lelkész Boriból, Szabó Kinga Losoncról, de jelen voltak a zselíziek s a szomszédos települések kultúrára szomjas polgárai is. Nagy János első önálló felvidéki kiállításán Budai Ilona énekelt. Prospektust jelentettünk meg mindenféle szponzori támogatás nélkül, a tárlatot pedig közel négyezren tekintették meg.
Aztán előfordult olyan eset is persze, hogy jeles vendégek, ismert írok, tudósok jelenésén (Szombathy Viktor, Kósa László) igen kevesen voltunk. A bírálókat, sopánkodókat azonban máris leföldelték a vendégek, akik ennek ellenére nagyon jól érezték magukat, mert igen tartalmas, a témát – a Száll a rege várról várra és a Rozmaringkoszorú köteteket – érintő tartalmas beszélgetés kerekedett ki. Meg aztán a Bibliában is azt olvassuk: hogy ahol ketten-hárman összejönnek az Úr nevében, ott ő is köztük van. S ez talán mindennél fontosabb.
Az is megtörtént, hogy a velem való találkozóra, melyre igen hosszan utaztam a nagy távolság miatt, alig jött el néhány ember, s a beszélgetés is más irányba terelődött, mint amit az adott kiadvány kínált volna. Ennek ellenére próbáltam nyugtatni és vigasztalni magamat. Mert úgy gondoltam, nem szabad az embereket – a jelenlévőket és a távol maradottakat sem – alábecsülni, ostorozni, keseregve-dühöngve kemény jelzőkkel illetni. Erre az élet sokunkat nagyon megtanított. Olykor úgy érzem, mintha ellenségképeket keresnénk, nemzetiségünk tagjait próbálnánk káderezni magyarságuk mélységét illetően. Csak a lelkek mélyére nem látunk, mert odalátni nem könnyű. Talán ez a legnehezebb e földön. Felületesen lehet nagyokat, olykor tetszetőseket is mondani, de nem biztos, hogy eltaláljuk a lényeget.
Az én energiáim felét is a közélet vitte el. Nagyon gyakran úgy érzetem, sok minden hiábavaló volt. Az igazat megvallva, magam is gyakorta csalódtam, a közönyhöz vezethető fásultság környékezett meg. Népemet, a Felvidéket úgy általában mégsem vádoltam, sem apátiával, sem közönnyel, sem azzal, hogy nem kell nekik a kultúra. Inkább arra gondoltam, nem kellene-e az írástudóknak, népművelőknek, etnográfusoknak, politikusoknak a sok-sok rendezvény, ülés, gyűlés, ilyen-olyan találkozó helyett az egyszerű terepre, a hétköznapok küzdőtereire járniuk. A kínlódó-küszködő, magukra maradt, szerencsétlen helyzetbe került emberek közé.
S ha elfogadjuk, hogy van apátia, közöny, hogy a közömbösség szelleme járja át a Felvidéket, akkor meg kell gyorsan kérdeznünk-vizsgálnunk: mi ennek az oka, miért alakult ez ki? Ez foglalkoztat engem újabban, főleg mostanában, hogy gyakran megfordulok városkánk temetőjében, ahol szinte naponta búcsúznak valakiktől, elsősorban a fiataloktól, javakorabeli emberektől.
Hogy bajok vannak, az biztos. Hogy fogyunk, az is nyilvánvaló. Hogy asszimilálódunk, az is előfordul. S jó, hogy a tényeket feltárjuk, a téma sokunkat izgat és érdekel. De a tények mögött a valós okokat is látnunk kell. Amik kiváltanak sok-sok okozatot. S mindeközben az embernek önvizsgálatot is illik tartania, hátha ő is tévedhet, mikor nagy dolgokat akar fogalmazni. Olyan ez, mint Kosztolányi Édes Annájának esete. Ami megtörtét, megtörtént! De nem biztos, hogy a gyilkos a fő bűnös. A Bibliát olvasva, én egyre óvatosabb vagyok az ítélkezés dolgában. Hát ezeken, ilyeneken is gondolkodom mostanában…
Csáky Károly, Felvidék.ma
