A Bíborhajnal című kötete az első szépirodalmi próbálkozása, ez Natália Práznovská fekete-fehér illusztrációival tavaly ősszel jelent meg az AB-ART Kiadónál.
Strieženec Alex sokoldalú ember, remek zenész, kiváló zenetanár, jó szervező, az évek során több zenekart is alapított, az egyikkel bejárta Nyugat-Európát és Skandináviát, ráadásul nem ez az első könyve, ami megjelenik. Az első kézirata egy dobtörténeti munka volt, amely hosszas huzavona után végül szlovák nyelven látott napvilágot, mi több: a szlovák jazztörténet 1940–1970 közötti időszakát is ő dolgozta fel, ennek a folytatása már készülőben van.
A fülszöveg Strieženec Alex ars poeticájával ismertet meg bennünket: „ Az első irodalmi művem – egy tömör elbeszélés – még tinédzser koromban jelent meg. Aztán valaki azt mondta, hogy ötvenéves kora előtt az ember ne írjon prózát. S milyen igaza volt. Szavakat úgy érdemes leírni, hogy azok mögül rejtett érzelmek, igazi történések bújjanak elő. Az író küldetése, hogy ezeket láttassa, sugallja. Ha ez megvalósul, az az igazi irodalmi diadal. Ez az ábránd kerget az üres papírhoz…”
És máris indul a történet, amelynek kezdetén a főhős, Andy nagyon a mélyponton van. Úgy érzi, állandóan egy helyben jár, házassága zátonyra futott, a mellőzöttség érzése gyötri, gyűlöli a rendszert, amelyben él, az önsajnálat pocsolyájába süllyedve nem találja a normális életbe visszavezető utat. Szorongásait alkohollal oldja, egyetlen jó barátja van csupán, az pedig a vodkásüveg. A mámor pillanataiban nagy művésznek gondolja magát. „Íróembernek, aki – ki tudja, mi okból – nemcsak, hogy a nagy művét nem írta még meg, de soha egyetlen sort le nem írt. Ez azonban nem zavarta abban, hogy úgy érezze, vérében van a művészet. Mániája majdnem mindig hatalmába kerítette, valahányszor magányosan iszogatott. Behatárolt elképzelése volt arról, hogy miket fog majd írni, ha rászánja magát.”
Andy második, a hátralévő életének eseményeit igencsak meghatározó barátja Gay, akivel a horvát tengerparton ismerkedett meg. Gay hófehér cabriolet BMV-n furikázza svájci barátnőjét, és rózsaszín névjegykártyáján csak ez áll: álomtáncos, jazz-trombitás, díjugrató, mesterszakács. És pincér. (Ez utóbbi szóbeli közlés.) Nos, adva van ez a két különös (mondhatni: rejtői) figura, az olvasó előre dörzsöli a kezét, lesz itt nemulass, ha ezek mozgásba jönnek. Gay felajánlja a kiábrándult Andynak, hogy keresse meg őt Zürichben, ahol egy pizzériában pincérkedik. És máris felpörögnek az események.
„A történetet sokkal jobban is ki lehetett volna bontani, de ezt a tömör fogalmazást stílusom részének érzem” – nyilatkozta a szerző egy interjúban, ám nem kell magyarázkodnia, ez a minimalista stílus jól áll neki. Az egyik dolog, ami számomra szimpatikus a kötetben, az pont ez a könnyen gördülő, csak a történetmesélésre koncentráló lendület. Mintha egy film peregne a szemünk előtt. A kisregény nincs fejezetekre osztva, egy-egy kihagyott sor jelzi, hogy egy újabb snitt következik, változik az idősík és a helyszín, a kimaradt részeket pedig az olvasó nyugodtan töltse ki a fantáziájával. Néha bekéredzkedik ugyan egy-egy emléke a főhősnek, vagy épp rövidebb elmélkedésbe kezd, de aztán újra egy hirtelen vágás, változnak a fényviszonyok, az emberek közti távolság hirtelen lecsökken, vagy épp iszonyú naggyá tágul.
Zürichben persze már csak hűlt helye van Gaynak, Andy pedig maradni akar egy kicsit, hiszen éppen hogy csak teleszívta a tüdejét a szabadság levegőjével. További érdekes figurákkal ismerkedhetünk meg Roberto, a gömbölyű arcú, joviális olasz személyében (a resti tulajdonosa), színre lép annak kissé dundi lánya, akit nem is hívhatnak másként, mint Robertának, és aki oly remekül képes enyhíteni a férfiember éjszakai magányát, de ott van például Gojko is, aki „Szerbiában született, s nem csak a haja és a tekintete volt sötét, hanem a múltja, sőt, a jelene is.” Vagy épp a Görög. „Csak így hívták a magas, barna arcú, mostanság már csak hajfestékkel fekete hajú főnököt, aki egykor Athénban első osztályú futballcsapatokban kapuskodott, s miután kiöregedett, az ott megkeresett pénzéből kezdett vállalkozni az éjszakai életben. Magánéletéről nem sokat tudtak, de nyíltan vállalta kapcsolatát a házban rendszeresen fellépő filipínó tánccsoport vezetőnőjével. ” (No, nem hiába mondom, hogy filmvászonra kívánkozik a történet!)
Az író bizonyára megélt egyet s mást, amikor Nyugat-Európában zenélt, biztosan sok remek vagy éppen bizarr arccal hozta össze a sors, de hogy melyik figurája kitalált, és melyiket mintázta egy valóban létező személyről, lehetetlenség megmondani. A könyv jó tempóban olvastatja magát, muszáj egy szuszra a végére jutni az alig 130 oldalas kisregénynek. Hogy miképpen kerül Andy egy amszterdami sztriptízbárba vagy épp egy buddhista kolostorba, és ott mi minden történik vele, azt már eszem ágában sincs elárulni. És a regény vége sem igazán kiszámítható, én például meglepődtem, mást vártam, bármi mást, csak nem azt, ami majd történik. Mintegy sejtetve ezt, a kötet második felében megszaporodnak a hangulatos leírások. Mert Alex nem csak arra képes, hogy ledarálja a történetet, vastag hegyű irónját olykor puha ecsetre váltja, és lírai eszközökkel is lefesti a tájat. Íme, egy jó példa erre: „Amszterdamnak szaga van. Illata, de inkább szaga. Különösen kora reggel. Az álmatlanság elől Andy gyakran oda menekült. Csak sétált az utcákon, s átélte, amint a felkelő nap bíborszínű lepelbe borította a várost, hogy azután lassan csillámló fénnyel árassza el. Olyan fénnyel, ami leírhatatlan, s csak arrafelé tapasztalható. Talán a mindig harmatos levegő teszi, a város kontúrjai még a láthatár legtávolabbi pontjain is élesen kirajzolódnak, s olyan fényben fürdenek, melyben a színek nem harsányak, de tiszták és derűsek.”
Mondom, filmrendező és producer kerestetik.
Z. Németh István, Felvidék.ma
További fényképek, melyek az április 22-i dunaszerdahelyi könyvbemutatón készültek a Képgalériánkban ITT>>> tekinthetők meg. {iarelatednews articleid=”53838,49613″}
