A felvidéki magyar közösség kisebbségi Stockholm-szindrómában él – jelentette ki Öry Péter, a Magyar Közösség Pártjának önkormányzati alelnöke.
Ezt az idei Martosi Szabadegyetem vitafórumán mondta. Azaz: kiszolgáltatott helyzetben fogva tartói kegyét keresi. Ebből a helyzetből a közösségnek saját megmaradása érdekében ki kell lépnie. A fiatal politikussal beszélgetett a Présház Hírportál.
A Stockholm-szindróma kezelésének az esélye egy egész közösség (vagy nagyobb tömeg) esetében sokkal kétségesebb, mint egyetlen személy esetében lenne. A felvidéki magyarság életében számos történelmi ok miatt egyre nehezebben érvényesíthető. Köztudomású, hogy az anyaországtól elszakított magyar nemzetrészek közül talán éppen a felvidékit érte a legtöbb atrocitás. A gyalázatos trianoni diktátum után elmenekült vagy elüldözésre került az értelmiség nagy része, gazdaságilag is rendkívüli mértékben meggyengült a közösség: lásd a csehszlovák földreformokat. A hiányzó értelmiséget a múlt század húszas éveiben a magyar tanácsköztársaság emigránsai pótolták.
Lényegében ők alapozták meg a felvidéki magyarok körében a masaryki demokrácia fenntartások nélküli istenítését, az erőteljes baloldaliságot, és a Horthy-féle Magyarországnak azt a minősítését, amely máig uralkodik a (cseh)szlovák történelemszemléletben és sajnos, a felvidéki magyarokéban is. Aki a trianoni határok felülbírálatában reménykedett, vagy magyar autonómiát akart, azt irredentának nyilvánították. Nagyban ennek az akkori szóhasználatban aktivizmusnak nevezett politikai irányvonalnak köszönhetően a felvidéki magyar nemzetrész nem vált soha elemi létkérdései érdekében egységesen kiálló népcsoporttá. Az 1938-as visszacsatolás rövid eufóriája után ezért váltak számosan megbízhatatlanná a magyar kormány szemében, ráadásul a felvidéki – gyakran kommunista jelzővel illetett – magyarok vérvesztesége volt a legnagyobb a keleti fronton.
A háború utáni jogfosztottság és megbélyegzés következményei is közismertek: deportálás, áttelepítés, anyanyelvhasználat tiltása, iskolák bezárása s a többi. A kitelepítés – nem véletlenül – a legmódosabb, tehát a ismét csak a középréteget alkotó, főként református gazdák családjait sújtotta. Eltávolításuk egy-egy község életében pótolhatatlan fizikai és erkölcsi veszteséget okozott. A kommunista államfordulatot követő magyarpolitika ismét csak az „illeszkedőket” jutalmazta.
Az 1968-as „prágai tavasz” idején történtek ugyan kísérletek a magyar közösség autonóm politikájának kialakítására, de a fellángoló többségi nacionalizmus ezek kibontakozását gátolta. Az 1968-as csehszlovákiai megszállás sem javított az itteni magyarság önbecsülésén, hiszen Kádár János katonái megszállókként érkeztek hozzánk. A meghasonulás mellett a 70-es évek husáki normalizációja ismét lefejezte a magyarságot, a kialakulóban lévő értelmiségi réteg legjavát kiiktatta a közéletből, helyettük az illeszkedőket/megalkuvókat emelte fontos tisztségekbe. A könyörtelen tényeket folytathatnánk a „bársonyos” rendszerváltás meghasonlásával, amikor a magyar értelmiség egy része eleve már csak a Stockholm-szindróma mentén próbálta megfogalmazni a politikai érdekérvényesítés lehetőségét. A kilencvenes években, amikor három mérvadó magyar párt létezett Szlovákiában, csak egy – az Együttélés – tudott és mert autonóm politikai programot megfogalmazni, de az ellehetetlenítésében magyar politikai erők is közreműködtek.
A pártegyesítés eleve a Stockholm-szindróma jegyében zajlott le. A Felvidéken ma már nem is beszélünk arról, hogy itt is az amerikai Project On Ethnic Relations (PER) szervezet hozta tető alá az első Dzurinda-kormányt és koalíciós szerződésének azt a záradékát, amelyben az Magyar Koalíció Pártja a kormánytagság fejében – a magyar egyetem kivételével – szinten mindenről lemondott. Az utóbbi években pedig az MKP-ból kivált, új pártot alapító felvidéki magyar politikusok „példamutatása” rombolja az egészséges önvédelmet. A Most-Híd párt eklatáns példája a Stockholm-szindrómának, hiszen a többség kegyeit keresve próbálja képviselni a ferdült tudatú magyarságot. Pontosabban a közösség „fellazult” rétegének szavazataival legitimálja politikai – s nem utolsó sorban gazdasági – érdekeit. Sajnos, nagyon sok értelmes és felkészült polgármestert sikerült a pillanatnyi előnyök sziréndalával megszerezniük. Ez sem építi a közösséget. anyanyelvhasználat puszta jogánál és gyakorlatánál. Az asszimiláció fékezéséhez, illetve visszafordításához bizonyos fokú gazdasági önrendelkezésre is szükség van, hiszen mind a kultúra, mind az oktatás forrásfüggő.
Az egyedüli hatásos eszköz az autonómia megszerzése lehet, amely egyrészt tompítaná a többségnek a magyar kisebbséggel szembeni ellenségképét, mert politikailag tiszta helyzetet teremtene, másrészt a magyarság öntudatán is segítene, hiszen attól kezdve nem az agresszor elvárásaival kellene azonosulni, hanem az önfenntartás és –megtartás természetes igényével. A sokszor hangoztatott kulturális-oktatási autonómia – önrendelkezés – önmagában kevés, mert a nyelvi-kulturális önfeladás mozgatórugói sokkal összetettebbek az anyanyelvhasználat puszta jogánál és gyakorlatánál.
Az Európai Unió Alapjogi Chartájának érvényre juttatásról és az anyanyelv használatához fűződő alapvető jog gyakorlásról is beszélt a szakpolitikus
Az alapjogok kartájának érvényre juttatása mindenképp előrelépést jelentene, bár annak jelentőségét nem szabad eltúlozni. Mind az alapjogi, mind a regionális és kisebbségi nyelvhasználati karta gyakorlati érvényesülése, ha mégoly sikeres lenne is, hosszan tartó folyamat, hiszen a szlovák állam, annak ellenére, hogy ratifikálta a nemzetközi egyezményeket, a gyakorlatban mindent elkövet a vállalt kötelezettségek kijátszásáért, illetve azok minimalizálásáért. Nyögvenyelősen, kényszerből teljesít egyes pontokat – ami a szlovák kormány jelentéseiből egyértelműen kiderül –, ám a gyakorlatban esze ágában sincs betartani és alkalmazni azokat, hiszen még a törvényekben is csak lehetőségként fogalmazza meg ezeket, és anyagi forrásokat sem rendel hozzájuk. Ismétlem: egyedüli megoldást a minél szélesebb körű autonómia jelent, hiszen a huszonnegyedik órában vagyunk. Ha két népszámlálási ciklus alatt elfogyott mintegy száztízezer magyar a Felvidéken, a jelenlegi állapot javulásához nem elegendő a nemzetközi egyezmények betartatása. Elsősorban önmagunkat kell meghatároznunk, stratégiai célokat kell kitűznünk, és azok elérése érdekében nem szabad félnünk a konfliktusoktól sem.
Minden eszköz és megoldás jó, ha nem hat más megoldások ellenében. Mint említettem: a Stockholm-szindróma tömegszinten való jelenléte nagyon összetett probléma, hiszen mind az anyanyelvi, mind a kulturális, mind a gazdasági-egzisztenciális tényezők együttes hatása okozza. Ha a Balassi-folyamatot a többi együttható/tényező részeként sikerül alkalmazni a Dunától, Ipolytól, Bodrogtól északra is, pozitív hatása kétségtelen.
preshaztarsasag.wix.com/ Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”54406,53065,52798,52556,51310″}
