Ahogy azt már megírtuk a Nemzetstratégiai Kutatóintézet által szervezett Kárpát-haza Galéria legutóbbi vendégkiállítója a (részben) felvidéki Duncsák Attila volt. A megnyitón az intézet és Szász Jenő elnök nevében az Elnöki Kabinet vezetője, Molnár Miklós köszöntötte a vendégeket a Forrás Galériában. Megnyitó beszédét az intézetnek köszönhetően az alábbiakban közöljük:
Kedves Nagykövet asszony, Tisztelt Művész úr, Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Your Excellency!
Mindenekelőtt kérem, engedjék meg nekem, hogy emlékeztessem Önöket: 166 évvel ezelőtt, július 31-én esett el a Segesvár melletti Fehéregyházán nemzeti költőnk, Petőfi Sándor. Aki járt már arrafelé tudja, hogy az Ispánkútnál emelt emlékmű soha nem fogy ki az emlékezés virágaiból és a nemzetiszínű szalagokból.
A múlt eseményeire való emlékezés segítségével rátalálhatunk valamire, amely – meggyőződésem szerint – a felületes mázként ránk rakódott, vagy önként magunkra festett különbségek megkapargatásával azonnal utat tör magának.
Ez pedig a hazaszeretet…
„Amibe az ember beleszületett, abból kell táplálkozni, abba kell kapaszkodni. Engem a magyarságom vezet, amelybe születtem” – vallja mai kiállítóművészünk, Duncsák Attila.
Aki – miután gyermekként a közelgő front elől Ungvárról Kapos mellé kényszerült költözni – negyvenkét éves korában a szovjet rendszer visszásságai okán szülőföldjét elhagyva az akkori Csehszlovákiába telepedett át.
Bár Kassa – képzőművészeti hagyományai és magyar történelmi emlékei révén – összehasonlíthatatlanul több beilleszkedési lehetőséget teremtett számára, magyar nyelvterületen ezt úgy mondják, hogy cseberből vederbe esett!
Csehszlovákia szabadabb társadalmi és kulturális légkörében talán sokkal jobban kiteljesedhetett művészete, és talán egész élete is, de egy kisebbségi sorsból mégiscsak egy kisebbségi sorsba csöppent.
És ez a kisebbségi sors manapság is tart.
Ahogy egy ember élete – nemzeti jövőnk is csak akkor teljesedhet ki, ha ragaszkodik az anyaföldbe kapaszkodó gyökereihez. Ahogy egy embernek szüksége van a gyermekkorra, szülei tanácsára, arra, hogy – lásd Petőfi Sándort – leborulhasson nagyszülei domboruló sírhantja előtt, otthona melegségére és saját emlékeire ahhoz, hogy egészséges felnőtté váljon, úgy nemzeti szinten is tisztában kell lennünk kultúránkkal, hagyományainkkal, történelmünkkel, keresztény gyökereinkkel, hogy egységes, erős közösséggé váljunk.
Ahogy Orbán Viktor miniszterelnök úr fogalmazott az idei Bálványosi Szabadegyetemen: „Európa valódi megoldások helyett ideológiává vált. Európa egy ideológiai rögeszme.”
Valóban, az öreg kontinens olyan hellyé változott, ahol a nagy múltú keresztényerkölcsnek már csak nyomai fedezhetőek fel, a nemzeti sokszínűség pedig mindinkább egységesítésre, hogy ne mondjam egyneműsítésre ítéltetik.
A mára már bizonyítottan fenntarthatatlan, mondhatni halálra ítélt eszmék középpontba helyezése és az igazi értékek háttérbe szorítása mentén egy olyan irányvonal látszik kirajzolódni, amelynek végpontja nem lehet más, mint az összeomlás.
Az egykor keresztény alapokra helyezett Európa szívében terül el őseink szállásterülete, a Kárpát-medence. Nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy Szent István király óta a magyar nemzeti öntudat szervesen összetartozik a keresztény életfelfogással. E két alappillérre épült országunk. Ha bármelyik is válságba kerül, az egy magyar nemzeti jövő válik kérdésessé.
Az egyesült Európa tágabb mozgástere kedvezően mozdíthatja előre a határok fölötti nemzeti integráció lehetőségét – ha élünk vele. Hogy a magyar nemzetet – ahogy Kövér László házelnök úr is fogalmazott nemrégiben – „újra egy élő, organikus szövetté tegyük a Kárpát-medencében.”
Mindehhez magyarnak és ugyanakkor európainak is kell lenni. S az európaiságot itt a szó klasszikus értelmében mondom.
Duncsák Attila magyar és európai. Szülőföldje, a Kárpátalja és élete második felének helyszíne, a Felvidék csodálatos tájai elevenednek meg munkáin, de találkozunk az európai utazások élményeivel, a színház és cirkusz világával, a karneválok álarcai mögött rejtőző ismerősökkel és ismeretlenekkel egyaránt.
Művészetében és hitvallásában prioritást élvez a hit, az erkölcsi normák, és a magyar kultúra gyökerei, ugyanakkor festészete az újkor emberi problémáit jeleníti meg. Egy önmagával meghasonlott világ problémáit bújtatja színes köntösbe, formai megoldásai a megváltozott értékrendre és normákra reflektálnak.
Bizonyára más az oka, amiért a kiállítás az Évek – Képek címet kapta, de – úgy hiszem – ezekre a képekre évek múlva is emlékezni fogunk.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
A megnyitón készült fotógaléria ITT>> tekinthető meg.
Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”54294,54221″}
