Lőrinc vértanú és diakónus „a legnagyobb tisztelettel körülvett szentek közé tartozik”. Állítólag Hispániából származott, és Sixtus pápa akkor vitte magával Rómába, amikor egy toledói zsinaton részt vett, s Hispániában is járt.
A pápa később őrá bízta kincseit, mondván, hogy mielőtt őt is elfogják üldözői, ossza szét azokat a szegények között. Lőrinc mindig nagy gondot fordított a szegényekre és a betegekre. A legenda szerint üldözői hiába kényszerítették őt, hogy áldozzon a hamis isteneknek, erre nem volt hajlandó, mivel csak az egy igaz Istent imádta. Mikor üldözői kínzással fenyegették őt, nem rettent meg, hanem ezt felelte: „Az én éjszakám nem ismer sötétséget, és minden ragyogó fényben úszik.” Ekkor tüzes rostélyra fektették és élve elégették őt. Halálában, ahogyan Szent Ambrus elbeszélte, a lángok közt így szólt a hóhérhoz: „ Az oldalom már megsült, fordíts meg és egyél belőlem!” (Idézi: Weisbender 1990, 424)
Rómában nagyon szerették és tisztelték őt, s Nagy Konstantin bazilikát is építtetett tiszteletére, amely aztán zarándokhellyé vált. Tisztelete németföldön is fellendült, mert amikor I. Ottó Augsburgnál győzelmet aratott a magyarok felett, épp augusztus 10-e, azaz Szent Lőrinc ünnepe volt. S mivel állítólag hispániai származású volt, Spanyolországban „valóságos nemzeti szentnek tekintik”. Magyarországon is több templomot szenteltek tiszteletére. Eredetileg Lőrinc volt a védőszentje az általam kutatott területen lévő vámosmikolai templomnak is. A képzőművészetben általában fiatalemberként ábrázolják, diakónusi dalmatikában. Attributuma a boronára emlékeztető rostély. Az angol néphagyomány az augusztusi meteorhullást „Szent Lőrinc könnyeinek” hívja. (Jankovics:http:// 209.85.104/jelesnapok.neumann-haz.hu)
A népi kalendáriumban Lőrinc „az ősz kezdő s egyúttal rámutatónapja”. Azt tartják, hogy a kígyó ilyenkor már odvába búvik, s ez az utolsó fürdési nap is. Mindezek a hiedelmek azonban „csak naptári félreértések, előrecsúszások a szeptember 5-iki Lőrinc-napról”. Az e napi eső alapján bő szőlő- és gyümölcstermésre jósoltak. Hőgyész német származású szőlészgazdái ilyenkor fogadalomból nem dolgoztak a hegyen, hogy „Lőrinc tartsa távol a jégverést”. ( Diós 2003, 142)
Lőrinc napja a 4. század óta lett a keresztények népszerű ünnepe. Egyben a cukrászoknak, a pékeknek és a tűzoltóknak is védőszentje. A földművesek körében Lőrinc határnap: a Csallóközben úgy tartják, hogy ezután „már nem ízletes a dinnye, mert kissé puhább lesz”. (Marczell 1997, 67)
Lőrinchez a Középső-Ipoly mentén is kapcsolódott néhány előírás, idő- és termésjóslás. Adatközlőink valamennyi faluban azt tartották, hogy eddig „köllött leszennyi az uborkát, mer´ utánna mán belepisá, belehugyozik Lőrinc, oszt nem lehet megennyi”. Ugyanez vonatkozik a dinnyére is. Balla Jánosné szerint Lőrinc napján „mán nem jó se a gyinye, s a zuborka, mer´ belehugyozott Lőrinc”. (Csáky 1987, 178)
A pereszlényi Horváth Mihályné Sántha Margit (1918, 1984) az alábbiakat mondta az ünneppel kapcsolatban: „Lőrincre azt szoktuk mondanyi, hogy mán se a dinnye, se az uborka nem ízletes, mert Lőrinc belepisilt. Meg ha esső is esik e napon, megvizesednek a körték is. Ezért hugyos Lőrincnek híjják a régi öregeink.”
Csáky Károly, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”55175,55168,53804,53723″}
