Negyvenhét évvel ezelőtt, 1968. augusztus derekán egy nemzetközi szakmunkás diákcsere-program keretében éppen Berlinben tartózkodtam.
Egy nagy sörgyárban brigádoztam mint villanyszerelő, reggel hattól délután háromig. Aztán aludtunk egyet (mert sör volt dögivel) és este hatkor beléptünk a „plusz műszakba”, ami éjfélig tartott: komlót lifteztünk, cukrot raktunk ki a vagonokból, üvegmosó-gépsorok belsejéből szedtük ki a többtonnányi ragacsos sörösüveg-vignettát. Ezt külön (és jól) fizették. Közben a berlini jottisch-németet tanultuk, meg Grünau-ba jártunk fürödni.
Minden reggel hat előtt keltünk, a műszak hatkor kezdődött. Nem reggeliztünk (mert nem értünk rá), hanem a „melóban” ittunk egy jéghideg sört (sohasem tiltották, amíg mértékkel tettük). Aztán kilenckor kaptuk az ingyen-tízórait. Tíz perc kaja, még egy sör és melóztunk délig. Aztán egy tipikus dederónos ebéd, majd meló háromig. Így ment ez már hetek óta, mindnyájunk nagy örömére – mert, hogy szó ne érje a ház elejét – jól éltünk mint diákok.
Augusztus 21-én – mint minden nap – felkeltünk úgy fél hat körül, majd felkaptuk a munkaruhát és indulás a gyárcsarnokba (a sörgyár területén volt a szállásunk). De egyszerre csak halljuk, hogy a hangosbemondó felszólít minket, hogy pontosan hatkor legyünk a sörgyár óriási ebédlőjében (csak Csehszlovákiából vagy százötvenen dolgoztunk a gyárban). Nem tudtuk mire vélni a dolgot, hát mentünk. Pár percnyi pontossággal fogadott a gyár igazgatója és elmondta, hogy két dolgot szeretne elmondani.
Az egyik az volt, hogy elmondta: Csehszlovákiát megszállta a baráti Varsói Szerződés internacionális hadserege, amely baráti segítséget kíván nyújtani a kialakult csehszlovákiai politikai helyzetben. Elmondta a lényeget – márt csak azért is, mert két nap múlva kellett volna hazautazni. Megnyugtatott, hogy utazás nem lesz, mindenki dolgozik tovább. Ha majd normalizálódik a helyzet, hazamehetünk, amiről időben értesítenek bennünket.
A másik dolog pedig igazán vidámnak tűnhetne, de tekintettel a helyzetre nem volt az. Az igazgató felköszöntött engem tizennyolcadik születésnapomon (aug.21.) és nekem ajándékozott ebből az alkalomból két százliteres hordó sört. Nem felejtette el megemlíteni, hogy ez nem csak az enyém.
Egész nap dolgoztunk, hallgattuk a prágai középhullámú rádiót és próbáltunk a hazai, mint a dederón rádiókból is tájékozódni. Hála istennek, működtek a nyugatberlini adók is (aznap nem tiltották hallgatásukat a dederónos milicionisták), így aránylag pontos képet kaptunk a helyzetről. Majd „fajrontra” elmentünk a szállásunkra és ott találkoztunk a kisérő tanárainkkal is. Eldöntöttük, hogy vagy százan bemegyünk a belvárosba és ott majd tájékozódunk az eseményeket illetően.
Mire a Friedrichstrasséra értünk, már hömpölygött a sztrájkoló tömeg. Mindenhol katonák, rendőrök, skandáló munkások. Átmentünk az Unter den Linden sugárúton lévő szovjet nagykövetség elé. Az orosztanárnőnk (tisztelet és becsület) volt köztünk a leghangosabb, németül skandálta a szovjet-ellenes jelszavakat együtt a német tömeggel. Nem maradtunk adósak mi sem, ordítottunk torokszakadtából. Jöttek is a „zöldantonosok” (katonai zsupkocsik) és bekasznizták az orosztanárnőnket. Mi erre, a tömeges lökdösődés közepette, elálltuk a zsupkocsi útját, ököllel vertük a kocsi oldalát, kiabáltunk a kocsit védő rendőrökre. A karhatalom, látván a komoly helyzetet, végül kiengedte a tanárnőt, majd kellően kikiabálva magunkat, hazamentünk és bánatunkban megittuk vagy kétszázan a kétszáz liter sört (én is csapoltam).
Másnap reggel melózni mentünk. Délután háromkor megjelent a gyár pénztárosnője és mindenkinek KP-ban kifizette az aznapi munkáját – csak egy aláírást kért. Így ment ez majdnem egy hétig.
Egy reggel a megszokott módon felkeltünk és elmentünk melózni. Vagy háromnegyed kilenckor a tízórai előtt, megszólalt a hangosbemondó és bejelentette, hogy fél tizenegykor indul a vonat haza a csehszlovák diákokkal. Berendeltek az ebédlőbe, a pénztárosnő KP-ban kifizette az aznapi háromórás munkát (!) és elküldött bennünket csomagolni azzal, hogy tízkor a gyár előtt fog várni bennünket vagy öt autóbusz. Úgy is volt, mire felszálltunk, mindenki kapott egy „elsősegély-csomagot” amiben volt két szalámis kifli, meg egy üveg az annyira utált dederónos ihatatlan barna színű kofola-utánzattal – már elfelejtettem a nevét (ezt is a sörgyárban csinálták).
Felszálltunk a vonatra, amely egyszerre tele lett a Keletnémetországban tartózkodó csehszlovák turistákkal. Minden állomáson felszedték a többi csehszlovák turistát, a peronokat katonaság és rendőrség őrizte, kiszállni tilos volt, a Keletnémet Vöröskereszt pedig ételt, italt adott be a vonatablakokba. Így értünk Děčínbe, ahol a határállomáson egy lélek sem volt.
Mindenkit kiszállítottak a peronra. Majd a vonat végében felállítottak egy kb. kétszáz literes hordót, amire rátettek egy pecsételő párnát és egy pecsétet. Jött két finánc, mindenkinek a hordó tetejére kellett tenni az útlevelét vagy más iratát, belecsapták a belépési bélyegzőt és vissza a vonatba. Majd két napig furikáztak bennünket Liberec felé meg isten tudja merre (a folyosón fekve aludtunk, annyira tömve volt a vonat), szovjeteket, ill. más katonákat nem láttunk. Aztán megérkeztünk Brünnbe. Na, itt láttam meg az első szovjet tankot és katonát. Azonban addigra már jártak a vonatok Szlovákia felé, így baj nélkül utaztam vonaton Pozsonyba, majd onnét Szencre.
Hát ez volt az én ezerkilencszázhatvannyolcam, a hazai történésekből nem láttam semmit. Annál tanulságosabb volt azonban a keletnémetek szolidaritása, amely előrevetítette (amit akkor, látva és tapasztalva a husáki normalizációt, nem nagyon hittünk) a két német országrész egyesítését és a Szovjetunió bukását.
Agárdy Gábor, Felvidék.ma
