Többször merengtem azon, hogy ahogy a labdarúgáshoz, úgy a nyelvi kérdésekhez is mindenki nyugodt biztonsággal hozzá tud szólni. Ami persze érthető is, hiszen – az ácstól az agysebészig – tehát minden ember beszél (legalább) egy nyelvet. (Megjegyzem: focizni – főleg jól focizni – sokkal kevesebb ember tud.
Beszélni viszont a legtöbb (egészséges) ember megtanul: vannak, akik egy nyelvet használva élik le az életüket (ők vannak kevesebben), s akadnak, akik több nyelvet beszélve léteznek. (Bátran állíthatjuk tehát, hogy az emberiség döntő többsége jobban tud beszélni, mint focizni: ezt az is bizonyítja, hogy a szájfocinál is a nyelvünket használjuk 🙂
A nyelvvel sok mindent csinálhat az ember: megtanulhatja, elfelejtheti, beszélheti, letagadhatja, szégyellheti, büszke lehet rá, szeretheti és megvetheti. Sőt, mindezeket egyszerre több nyelvvel is teheti a beszélő. Az emberek nem csupán használják a nyelve(ke)t, hanem (érték)ítéleteket, sőt döntéseket hoznak nyelvükkel/nyelvhasználatukkal kapcsolatban: kiválasztják, hogy mely nyelven beszéljenek a családban, eldöntik, hogy milyen nyelven nevelik és iskoláztatják gyermekeiket. Mindez hatványozottan igaz a két- vagy többnyelvű közösségekre, hiszen itt napi szinten, akár mondatról mondatra váltakozva, gyakorta egymással keveredve „használódnak” a nyelvek.
Ha eltekintünk a kisebbségi lét sokat hangoztatott balsors-vertségétől, a kétnyelvűségi helyzet néhány nyelvi vonatkozása akár „haszonként” is értelmezhető: a Szlovákiában élő magyarok zöme ugyanis – természetes vagy tanult módon – otthonosan mozog(hat) mindkét nyelvben. Nem mindegy viszont, hogy melyik nyelvet tartjuk meg dominánsnak: az anyanyelvi oktatás azt a nyelvet erősíti, amelyen a legnagyobb és a legbiztosabb a nyelvi tudása, azaz a beszélő grammatikai kompetenciája.
A későbbiekben ezt az anyanyelvünkben szerzett bizonyosságot alkalmazzuk mindennemű tanulási folyamatainkban, és ezt hasznosítjuk az idegen nyelvek tanulásakor is. Kisebbségi körülmények között gyakori jelenség, hogy anyanyelvi oktatású intézmény híján, vagy a „könnyebb boldogulás reményében” a szülők az idegen nyelvű oktatást választják.
Mindez viszont azzal a kockázattal jár, hogy az anyanyelv kiépülése megakad, az idegen nyelv megerősödése pedig a kettős félnyelvűség helyzetét idézi elő: ebben az esetben a gyermek egyik nyelvet sem sajátítja el kellőképpen.
Mindez persze hatással van a közösségre is: a kisebbségi gyermekek többségi iskolákba íratása szórványban a nyelvcserét, a (még) többségben lévő kisebbségi közösségekben pedig az anyanyelv visszaszorulását hozza magával.
Az iskola nyelvének választása tehát olyan egyéni döntés, amely közösségi következményekkel jár.
A nyelvekre bízzuk történelmünket, hagyományainkat, nyelvekben éljük meg mindennapjainkat, nyelvekben reméljük a jövendőnket is.
Régóta halljuk nyelvészek és pedagógusok szájából: a kisebbségi helyzetű családból származó gyereknek kisebbségi óvodába, kisebbségi iskolába kell(ene) járnia, ahol a többségi nyelvet intenzíven és megfelelő módszerekkel kell(ene) oktatni.
A döntés viszont a szülőnél van.
(És – ahogy már mondtam – a nyelvhez (ahogy a focihoz is) mindenki ért…)
Menyhárt József, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”58399,58289,57557,56625,55674,53663,52470,52166,49166″}
