Hiszem, hogy a világ megváltoztatható, s a kisebbségben élő emberek sem fordulhatnak önmaguk ellen, írja Bauer Győző akadémikus, a Csemadok egykori országos elnöke szerkesztőségünkbe küldött jegyzetében, melyet az alábbiakban teljes egészében közlünk.
Természetesen a jót nem elég hinni, de tenni is kell érte.
A lehetőségek egyike egy demokratikus rendszerben a választás. Nem kételkedem abban, hogy mindnyájan, akik itt élünk tudjuk, hogy csak annyiban érték a munkánk kisebbségben élő nemzetünk, s nemzeti identitásunk megőrzése érdekében, amennyiben a kultúránk, s a bennünket körülvevő társadalom világának versenyében is megállja a helyét. Ha így érzünk, meg kell tanuljuk okosan megszólítani a társadalmat, a szlovákiai magyarokat a választások kapcsán is. Például úgy, ahogy azt a rendszerváltás után és most is a Csemadok aktív tagjainak ezrei teszik naponta.
A Csemadok aktív tagjainak ezrei számára megdöbbentő és megalázó azon pár, senki által fel nem kért, és senki által sem felhatalmazott úgymond „Csemadok tagnak” tiltakozása. Nem kérdéses, hogy kik ők, az úgymond ’tiltakozók’. Velük a Csemadok munkájában nem találkozunk, s gyakran a Csemadok helyi tagságától is távol maradnak.
Az aktív Csemadok tagok egyre jobban megtanulták, s tanulják úgy kérdezni a szlovákiai magyar közösséget, hogy a válaszok értelmesek, artikuláltak, s identitásunk, nemzeti kultúránk, az anyanyelvi oktatás szempontjából konstruktívak lehessenek. A szlovákiai politikumban a mi létkérdéseinkre jelenleg csak az MKP ad elfogadható választ és jövőképet.
Már annak idején is, amikor még három párt képviselte a szlovákiai magyarságot, nagy jelentősége volt a Csemadoknak, akár csak vele ma a Szlovákiai Magyar Kerekasztalnak. Nem volt véletlen, hogy amikor a rendszerváltozás utáni első szlovák köztársasági elnök kisebbségi kerekasztalt hívott össze, a Csemadok is a meghívottak közt volt. S talán az sem meglepő, hogy a Csemadok székházában a három párt vezetőivel közösen fogalmaztuk meg a szlovákiai magyarok elvárásait a köztársasági elnöktől, s az sem, hogy nem a pártok vezetői, hanem a Csemadok elnöke volt a közös előterjesztő. Valahol ott és akkor fogalmazódott meg a három párt egyesülésének szükségessége.
Sorsunk, de Szlovákia sorsa is, nagy mértékben attól függ, hogy mennyire ismerjük föl helyzetüket, illetve azokat a veszélyeket, melyek az eltérő érdekek egymásnak feszüléséből adódnak. Jó volna, ha végre újra hinni lehetne az előrehaladásnak, s nem csupán tűzoltásra kellene berendezkedni, hasonlóan ahhoz, mint sok szempontból sikerült akkor, amikor a szlovákiai magyar politikum egységes volt.
Sajnos az elmúlt hónapok, sőt évek, a szlovákiai magyarság egységét felrobbantók „gyászos sikere” újra meg újra igazolja, hogy a megbékélés álcája alatt nem a jogot tisztelni tanítják a polgárt. Visszahúzódásra, a jogok korlátozásának elfogadására, vagy még rosszabb, annak megvonása csendes tiszteletben tartására is ösztönzik.
Új utakat nem lehet törni pusztán a régiek tagadásával. Megdöbbentő ez azoknak a mai tagadóknak, pártrobbantóknak szájából, akiknek megvolt a lehetősége és hatalma is a szlovákiai magyar politikum befolyásolására. Vagy ezt mára elfeledték? Vagy a ‘hatalom iránti vágy’ olyan nagy körükben, hogy úgy gondolják, mi szlovákiai magyarok emlékezetkiesésben szenvedünk!!! Jó lenne, ha nem hagynánk magunkat félrevezetni, s odafigyelnénk nem csupán arra, hogy jövendő politikusainkból ki és mit mond, hanem arra is, hogy amikor arra az adott politikusnak lehetősége volt, ezt miért nem tette!!!
Elődeink már a két világháború között felismerték a szervezett népművelés szükségességét kulturális értékeinek továbbadásában. A „hontalanság évei” után a szlovákiai magyarság legszélesebb köreiben természetes volt a tettrekészség a kultúra régebbi helyi hagyományira épülő, nagyrészt amatőr művelésére. A Csemadok létrejöttével olyan szervezeti háttér alakult ki, amely minőségi változást eredményezett. A szervezet működését okkal, vagy ok nélkül bírálók is kénytelenek voltak beismerni, hogy szervezeti háttér nélkül szinte lehetetlen az értékek megőrzése, és végkép elképzelhetetlen új értékek létrehozása, megteremtése.
A Csemadok nagy mértékben felvállalja a szlovákiai magyar civil társadalom szervezését, új rendezőelvek alapján, alulról építi, alkotja önmagát. Az egyre apadó, majd megszűnő állami támogatás nem kis gondot jelent a szlovákiai magyarság intézményei, szervezetei számára. Egy szervezet működésének feltétele az anyagi háttér biztosítása. A mi esetünkben sajnos ez az utóbbi években nem az általunk megtermelt javakból, adónkból történik. Nagy mértékben a magyarországi támogatásnak is köszönhető, hogy van továbbra is szlovákiai magyar nemzeti öntudat, anyanyelvi, irodalmi, tudományos, zenei, művészeti, folklór, néprajzi tevékenység.
Az eltelt majd félévszázad és a rendszerváltást követő évek tanulságai minden józanul gondolkodó szlovákiai magyart meg kellett hogy győzzenek közösségeink, a Csemadok alapszervezetek, a tagság összetartó erejének, kulturális tevékenységének fontosságáról. Nem kevésbé az egyik percről a másikra kialakuló működőképes magyar politikum létrejöttének hátteréről. Csak a helyi, regionális és országos anyanyelvi, oktatásügyi és kulturális érdekeket szolgálva és szem előtt tartva tudunk előre lépni úgy, hogy a szlovákiai magyarság nemzeti öntudatát, anyanyelvi, irodalmi, tudományos, zenei, művészeti, néprajzi adottságait a jelen és jövő generációk érdekében mindnyájunk javára kamatoztathassuk.
A Csemadok fő feladatait és helyét tisztázó vita, egyértelművé tette, hogy nem óhajt politikai párttá alakulni, de társadalmi szervezetként artikulálja a szlovákiai magyarság szükségleteit, igényeit, érdekeit, elvárásait a hazai és a nemzetközi színtéren egyaránt. Mivel az MKP az egyedüli szlovákiai politikai párt, amely ezekkel az eszmékkel azonosul és küzd ezek megvalósításáért, nem csoda hogy a Csemadok tagjait az MKP támogatására biztatja.
Az asszimiláció elleni védekezés, az azonosságtudat megtartása, az anyanyelvi kultúránk és iskoláink megőrzéséért folytatott harc nem ért véget. Pár éve, amikor még volt közös szlovákiai magyar politikum, megjelentek az első pozitív jelek. Remélhettük, hogy céljaink elérhetővé válhatnak. Az oszd meg és uralkodj elve nem csupán népességcsökkenéshez, politikai passzivitáshoz, de a nemzeti kisebbségekkel szemben kialakuló barátságtalan környezet kialakulásához is hozzá járult . Nem csupán a hatalomban lévők, de az ellenzéki ú.n. szlovák demokraták is igyekeznek elérni, hogy több, könnyen megsemmisíthető, jelentőségében kisebb politikai érdekérvényesítő készséggel felruházott pártra, és kulturális csoportosulásra szakadjunk.
A fásultságból ki kell lépnünk. Vannak, akiket az új formák, próbálkozások és kihívások elriasztanak, bénítanak, másokat viszont mozgósítanak. Ha az általunk kívánt változások nem is mindig történtek a közös magyar politizálás idején olyan gyorsan és olyan hatékonysággal, mint ahogy azt szerettük volna, az első gyümölcseivel már találkozhattunk. Erről sokat mondanak pl. a helyi, a regionális választások, az ottani munkában való részvételünk, az egyetemünk, stb. Önámítás lenne, ha ezek fényében nem vennénk észre, hogy elsősorban országos szinten újra távolról sincs minden rendben.
A Csemadok-tagok többsége érzi, hogy az identitás, a kulturális értékeink megőrzése elképzelhetetlen az összefogás, biztos közösségi háttér nélkül. Elengedhetetlen követelmény a közösségi, s intézményi háttér megfelelő, folyamatos finanszírozásának biztosítása. Az érdekek kiegyensúlyozott koordinálása hosszantartóbb folyamat, mint gondolhattuk volna. Meg kell szabadulnunk mindnyájunknak a visszahúzó beidegződésektől, s a jövő érdekében a reményvesztett tagadás a destruktív öncélú bénító visszatekintgetés helyett új alkotó, teremtő erőket kell felszabadítani. Merjünk bátran álmodni, mert határozott, távolba mutató célok nélkül nem lehet jövőt teremteni, építeni.
A nemzetiségi kulturális szövetségekről, a nemzetiségi kultúrákról és intézményekről kidolgozott törvényjavaslatokat a Szlovák Kormány Nemzetiségi Tanácsa és a Szlovák Parlament elutasította. Az ország alkotmánya adta lehetőséget kihasználva újra és újra kitartóan mindent meg kell tennünk, hogy a Szlovákiában élő nemzetiségek rendelkezhessenek kulturális, közoktatási szakmai és infrastrukturális háttérrel, önrendelkezéssel.
A Szlovák Köztársaság Alkotmányában, a kétoldalú és nemzetközi dokumentumokban lefektetett a Szlovák Köztársaság által ratifikált, az állam által a nemzetiségi kultúra területén biztosítandó feladatok széleskörű szakmai és szervezeti biztosítása hiányzik. Lehet, hogy ez a kijelentés túlzónak tűnik, de a legtöbb nemzetközi dokumentum a megfogalmazott és elvárt igényekhez és érdekekhez, s ezek politikai képviseletéhez köti a jogok érvényesítésének feltételeit. Másrészt, ennek természetes velejárója a magyar nyelvű oktatásnak, kultúrának a magyarság számarányának megfelelő anyagi támogatása. A szlovákiai magyar politikum segítségével lehet csak elérnünk, hogy magunk dönthessünk ezen anyagi javak felhasználásáról a magunk választotta legitim képviselet útján, úgy ahogy az MKP által vitára terjesztet önkormányzatiság jelenthetné.
Félő, hogy megfelelő magyar parlamenti képviselet nélkül az elkövetkezendő években sem vezet út az anyanyelvi művelődést, kulturális értékeink megőrzését és továbbfejlesztését, identitástudatunk megerősödését, az oktatási, kulturális és regionális vagy a személyi elvű önkormányzatot biztosító „Kánaán” felé. Ha ezen a feltehetően még nagyon göröngyös úton végig akarunk menni, „batyunkból” sok mindent ki kell dobnunk. Vannak olyan terhek, melyek „cipelésében” már csupán segédkeznünk kell, de olyanok is, amelyeket megfelelő az érdekeinket szolgáló politikai képviselet nélkül nem fogunk tudni elérni. A pártrobbantással nemcsak a magyar anyanyelvű képviselők száma, de súlya is negyedére csökkent a parlamentben. Ha ezen nem sikerül változtatni, akkor a szlovákiai magyarság és az itt élő kisebbségek érdekérvényesítési készsége végképp megszűnhet.
Anyáink s apáink nyelvén felcsendülő ének, a magyar szó varázsa, szellemi hovatartozásunk és gyökereink kell, hogy éltessék bennünk a tudatot, hogy nem szabad feladnunk közösségeinket, sem a Csemadokban sem a politikumban Csallóköztől a Bodrogközig. Ezt nem elég csupán kijelenteni és akarni, ezért tenni is kell!. Kosztolányival valljuk: „A tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyar nyelven beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható(…)”. Az anyanyelvi oktatás és kultúra olyan kincs, amelynek az értéke felbecsülhetetlen.
A valóságos arányokhoz kell ragaszkodnunk. Anyanyelvünknek, kultúránknak azt a helyet kell megkövetelnünk Szlovákiában, amelyet értelmesen betölthet az EU-ban és a globalizálódó világban. Nem hagyhatjuk, hogy akárcsak egyetlen, általunk feltárható, átmenthető, vagy megalkotható érték veszendőbe menjen.
Bauer Győző, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”58946″}
A szerző akadémikus, a Csemadok egykori országos elnöke
