Lassan de biztosan közeledik az a nap, amikor ki kell mondani: elég volt!
Igen, elég volt abból, hogy szemet hunyunk mindenféle megvezettetés felett és nem szólunk, nem teszünk semmit. Lássa ezt ország lánya és fia! A meghurcolt nővéreket és tanárokat, akikről félreírnak a médiában. Csak széttárja az ember a karját és kidülleszti a szemét, amikor arról lát képsorokat, hogy a parlamenti erkélyre nem engedik fel a társadalom két fontos pillérének számító képviselőit, az egészségügyi dolgozókat és tanárokat. Lássa ezt ország lánya és fia! Ez csak egy példa annak bemutatására, hogy az alapokkal van baj. Mi az alap? Vagy ki az alap? A személy…
A baj ott kezdődik ahol véget is érhetne: személynél. Keresztény fogalom ez, nem tagadás. Az egyház mindenkori feladata, hogy a természet törvényét hirdesse. „Az értelem Istentől belénk árasztott fénye. E fénynek köszönhetően ismerjük föl, hogy mit kell tennünk és mit kell elkerülnünk. Ezt a fényt és ezt a törvényt Isten a teremtéskor adta nekünk” (Katolikus egyház katekizmusa 1955). Ennek a törvénynek összhangban kell lennie az Isteni törvénnyel, parancsolatokkal. Így tudjuk megkülönböztetni a jót a rossztól, a hamisat az igaztól. Viszont az élet folyása és a társadalmi átrendeződések oda vezettek, hogy mára már – mintha – kétpólusú lenne a társadalom. Egyrészt ott vannak a törvényt tagadó liberálisok. Ők, világmegváltó gondolatokkal próbálkoznak minden értéket megvetni a szabados gondolkodás és véleménynyilvánítás jogán. Másrészt itt vannak a törvényhez ragadó konzervatívok. Ők csak a vak engedelmességben és a piramis-hatalomban hisznek. Aki azt hiszi, hogy áll, ügyeljen, hogy el ne essék – mondja szent Pál a korintusi keresztényeknek, akik mintha megfeledkeztek volna arról, hogy az Isten mindenkor gondoskodik. Még akkor is, amikor már azt hinnénk nincs tovább és csak Pilinszky szavával élve: vissza kellene térni szobánkba, hogy elfogadjuk az elfogadhatatlan.
Meggyőződésem, hogy a törvényt tagadók és az ahhoz ragadók egyformán elfelejtik, hogy örök értékek mentén lett kialakítva a társadalom. Mik ezek? Isten tíz szava. Viszonylag nyugodt szívvel dőlök hátra, mert azért a „Ne lopj!” isteni szó, soha nem lesz megtagadva, megtaposva. Viszont sokszor ég a lelkem a bánattól. Hisz lehet, nem tudja egy rendszer sem megtagadni Isten tíz szavát, ám megtaposva, ledér mód kihasználva a „magánügy” eldugott sufnijába dobják. Ezt látjuk minden nap. Vagy csak láthatnánk, ha nyitott és nem szalagcímes szemmel járnánk az utcákat. Észrevehetnénk a kórházaink leépülését, az iskolák oktatási színvonalának zuhanását… Nem is csoda, hisz a lényeg ez: hamis-kép viselés. Hamis, mert a kisiskolák koporsója már mállik a parlament előtt, de még mindig többre értékeljük a matériát – pl. ház és biztos állás -, a gyermeknél. De aki nem hisz egy örök Istenben, az csak a maga istenében hihet: önmagában.
Sajnos a közszolgák ebben példamutatók, tisztelet a kivételnek. Ez egy dominó s messze se látjuk a végét…. Sőt mára már az elejét sem. Pedig ott van a paradicsomkert szépséges tragédiájában, amikor Isten feltette a nagy kérdést: „Ádám, hol vagy?” Ennek kapcsán mi is feltehetjük magunknak a kérdést: mi hol vagyunk? Hisszük-e még azt a szerető Istent, aki engedi megtrágyázni a földet a mi kis szőlőskertünkben a saját fügefánk körül?
A megtérés gondolata hatja át a vasárnap üzenetét. Pont jókor! Amikor meg kellene gondolnunk merre tovább, mit akarunk a társadalmunkban. Hisz megértjük azért sokad magammal azon véleményt is miszerint: kell a kenyér! Üres hassal nem lehet imát mondani és odafigyelni Istenre. Viszont ha az egyik kezedben a Biblia lenne és a másikban a kenyér, így már menne? Menne a megtérés, az Istenhez fordulás? Így ne essünk szomorúság bűnébe, mondván: „felettem döntenek, nincs nekem szavam.” Minden embernek van szava, mert minden ember, személy és Isten gyermeke. Ne engedjük a jóra való restség bűnének szellemét beférkőzni a mi kis szőlőskertünkbe – lelkünkbe, s ne mulasszuk el kimondani: elég volt!
Szent II. János Pál pápa mindezt így ecseteli:
„A keresztény ember léte nem szakadhat két párhuzamos életre: egyrészt a »lelki életre« a maga értékeivel és követelményeivel, másrészt a »világi életre«, vagyis a család, a munka, a társadalmi kapcsolatok, a politikai cselekvés, a kultúra területére. A szőlőtőbe, Krisztusba oltott szőlővessző a maga gyümölcsét léte és tevékenysége minden területén meghozza. Isten terve szerint ugyanis a világi élet minden része »történelmi hely«, ahol Jézus Krisztus szeretete nyilvánul és valósul meg.” (Christifideles laici apostoli levél, 59)
Nagy Péter atya, Felvidék.ma
