Egy színházi rendezőtől kaptam néhány sort, melyben némi öniróniával igyekszik elvenni mondanivalójának élét. Ennek lényege, bizonyára csak kényszerből írok színházi kritikákat, mert nincs más, aki a Felvidék.mának dolgozna. Megállapítja, az égvilágon semmit sem értek a színházhoz. Bizonyára saját szempontjából neki van igaza. Neki papirosa van arról, hogy ért hozzá, nekem nincs. Ezzel akár le is zárhatnám ezt a vitát.
De hadd tegyek egy vallomást. Bizony, töredelmesen be kell vallanom, én csak egy amatőr rendezői tanfolyamot végeztem egykor, erről kaptam egy igazolást. Színjátszó csoportot vezettem. Rendeztem és játszottam néhány évig. Egyszer megkaptam a város dramaturgiai díját. Az oklevél elkallódott. Csak a tányér van meg, amit kaptam. Történelmi pódiumjátékot írtam Bethlen Gáborról, mellyel sok helyütt tájoltunk, még Prágában is előadtuk az Ady Endre Diákkörben. A legtöbb helyen elbeszélgettünk az előadás után a nézőkkel, akikkel sorskérdéseinket feszegettük: mi lesz velünk, magyarokkal? Nagy élmény volt, mert lemérhettem, az jött le a színpadról, amit nem is reméltem. Régen volt! Hát ez nem sok.
Fiatal koromban végighallgattam a Kossuth Rádió hullámhosszain az összes rádiójátékot és színházi előadást. A tévében is sok mindent láttam. Az élő előadás azonban más. A kassai Tháliába 1972 óta járok. Az előadások zömét láttam, a kritikákat elolvastam. Rendszerint nem értettem velük egyet. Én mást láttam, mint a kritikus, holott nem messze ült tőlem. Egyikük az előadás után majdhogynem végigcsókolgatta az egész társulat kezét-lábát, melegen megrázott mindenkit – azután egy rettenetesen ledorongoló kritikát írt. Így soha sem tudtam meg, mi volt a valódi véleménye. Kritikáit kötetben is kiadta, azóta sem idéz belőlük senki…
A vallomás azonban most következik. Véleményem megírásához úgy kellene hozzáfognom, hogy (újra) elolvasom az eredeti darabot, azután a színházban használt forgatókönyvet, hogy lássam, mit igazított rajta a dramaturg és a rendező. El kellene velük beszélgetnem, hogyan látják a darabot, néhány próbát is meg kellene néznem és a színészeket megkérdeznem, mi a véleményük a figurákról melyeket alakítanak és a viszonyuk a többihez. Kíváncsi lennék, milyen elemző munka előzi meg a próbákat, milyen az intellektuális háttér. A díszlet- és ruhatervezőt is meg kellene hallgatnom. Azután kétszer-háromszor meg kellene néznem az előadást, el kellene olvasnom az ide vonatkozó szakirodalmat – ha van. És ha mindezt abszolváltam, akkor kellene leülnöm megírni a megalapozott kritikát.
Mindenki sejtheti, hogy erre nincsen mód. Nincs rá idő. Kevés szerkesztőség engedheti meg magának azt a luxust, hogy ilyen munkatársakat fizessen. Hiszen ez hetekre való munka lenne csak egy előadás esetében. Az alapos, a hosszú kritikát meg ki olvasná el?
Így marad a gyors mérleg és utána a csönd. Ugyanis kíváncsi lennék az érdekeltek tárgyilagos, érvekkel alátámasztott viszont kritikájára, véleményére. Mit nem vettem észre, mi fölött suhantam el érzéketlenül, mit kellett volna tudnom, észrevennem, meghallanom, megéreznem. Tehát, mit mulasztottam. De eszmecsere nincs!
Viszont a nézők rendszerint nem készülnek az előadásra. Nem olvasnak el semmit, hanem beülnek és élményre vágynak. Ezt vagy megkapják, vagy nem. Rendszerint nagyon óvatosan fogalmazzák meg véleményüket, mert attól tartanak, kiderülhet, nem értenek hozzá és az kínos. A kocsmában és négy fal között kérlelhetetlen kritikákat fogalmaznak meg. Pedig az előadás nekik szól, őket kell más lelkiállapotba hozni és maradandó élményt nyújtani. Jobbá, érzékenyebbé, őszintébbé, igényesebbé kellene tennie. Hogy amikor hazamegy, ne tudjon szabadulni a darabtól, az tartsa fogva és arra késztesse keresse a válaszokat a provokatív kérdésekre, helyzetekre, cselekvésekre. Én mit tettem volna a helyükben? Vagy ha könnyű, vidám darabot látott, akkor még hetek múlva is elnevesse magát, ha egy-egy jól sikerült poén jut az eszébe. Ne a tapssal érjen véget egy előadás! A rossz darabot meg a néző merje megbuktatni! Ez a színésznek tesz jót. Egyszer hálás lesz a kellemetlen érzésért. A langyos, illedelmes tapsikolással neki teszünk rosszat. Mert akkor marad a középszer. Ha a nézőnek évek múlva eszébe jut egy előadás, akkor érezzen kellemes bizsergést, vagy nyilalljon belé egy felejthetetlen jelenet, gesztus, póz, grimasz, mondatfoszlány, érzés.
Akad persze néző, aki kimondja véleményét, mert úgy véli, ha már fizet az előadásért és neki kell végig szenvedni az előadást, akkor hallgassák is meg és gondolkozzanak el a kritikáján. A sértődés a legolcsóbb kibúvó.
Amúgy a kritikusnak éppen az a dolga, hogy segítse a színház munkáját. De egy produkcióban mindenki kösse föl a gatyamadzagot és akkor a közönség megérdemelt ünneplésben részesíti a színház alkotói gárdáját. A közönséget csak kemény munkával és színvonallal lehet megnyerni, szaporítani.
Vagy húsz éve megkritizáltam az egyik produkciót. A szerző ezután naponta bejárt a Rákóczi Szövetségbe és ott engem elmondott mindennek, főleg munkájuk fő kerékkötőjének. Hónapok múlva találkoztam a szerzővel. Mondom neki, hallom, nem tetszett a kritikám! Ártatlan kék szemekkel nézett rám: „Nekem? Nem is olvastam!” Így jól jártam, mert az egyik rendező vagy tizenöt éve megüzente kritikusának, megveri ha találkozik vele!
Hát itt tartunk! Nem dicsekedhetünk vele, mert nincs egymást nemesítő és gazdagító eszmecsere. Ennek meg a néző issza meg a levét. Az őszinteségről meg még egy szó sem esett…
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
