Hogy meghallgatásra talál-e Andrej Kiska köztársasági elnök intelme a politika csúcsain, és a becsmérlést, gyalázkodást, ócsárolást tárgyilagos vita váltja-e, nehéz lenne megjósolni. Olyan világban élünk, melyben a ketrecharc ír felül mindent, még az elemi emberséget is, eszmék és értékrendek küzdelme-ütközetei helyett az ököl, a primitívség érvényesül. Ott is, ahol ennek nincs helye.
Különös vonulata volt a kormányprogram vitájának a kormányfő és a házelnök komoly betegsége. A média teljes elbulvárosodottságáról állított ki bizonyítványt, ahogyan követelte a legapróbb részletekig menő tájékoztatást a két ember betegségéről, megelőlegezve a diagnózisukat akkor, amikor az orvosaik még csak azok megállapításán fáradoztak. S ezen a helyzeten sem a tartózkodó nyilatkozatok, sem a teljes nyíltság nem segített.
Az ordas bulvár az igazán véres, halálos eseteket kedveli, de nem sokkal jobb néhány „üstökös” parlamenti pártvezér politikusunk sem, legfeljebb álságosabb. Gyorsan mielőbbi gyógyulást, egyben azonnali visszavonulást kíván politikai versenytársának. Mellesleg: a keresztény családbarátokkal kokettáló „nagycsaládos” apuka alig egy évvel fiatalabb, mint a kormányfő, a politika pojácája meg csak egy évvel öregebb, mint a házelnök.
Hogy az ember halandó, s még a nagy és fontos ember is az, meg sem érinti őket. Virtuális világban élnek, game over üzenik azonnal, s eszükbe sem jut, hogy nem csupán a szomszéddal, a másikkal történhetnek bajok, tragédiák, hanem velük is. Emberségből, együttérzésből lenullázták magukat. Csak a következmények nélküli anonim és virtuális térben valakik, a valós térben gyarló és primitív magamutogatók, bulvármentalitású politikai celebek, akiktől jobb lenne nem tanulni. Vagy ha igen, csak olyan értelemben, hogy az elrettentő, rossz példákból is lehet okulni.
Aki várt már orvosi döntésre komoly – kétesélyes – műtét előtt, várt önmaga vagy közeli hozzátartozója hisztológiai eredményére reménykedve-rettegve, tudja, mire gondolok.
Politikai celebeink diagnózisa viszont villámgyorsan elkészült. Orvosságot nekünk, a választópolgároknak kellene találnunk rá. Nem lenne baj, ha legközelebb a választásokon a kereskedelmi tévék valóság-show-iba küldenénk őket, s nem azon fáradoznánk, hogy egy országot alakítsanak át bentlakásos villává vagy farmmá, túlélési kalandtúrává, mert azzal csak a saját (tömeg)sírunkat ássuk.
