A Dobos László Irodalmi Társaság meghívására Beke Sándor rendezőnek kellett volna előadást tartania május 27-én Kassán. Az előadás sajnos különböző, előre nem látható okok miatt elmaradt, de mégis kaptunk valamit.
Egy olyan dokumentumot, amely a legapróbb részletekig tárgyalja Beke Sándor színész-rendező életpályáját és életének legnagyszerűbb mozzanatait a gyermekkortól napjainkig.
A könyv címe is sokatmondó: A sors vezetett Pozsonytól Kassáig – Kassától Egerig. A könyvet szerkesztette és a történéseket lejegyezte Pásztó András tanár, a Thália Színház egykori dramaturgja.
Beke Sándort jómagam, mint a kassai opera tenoristája, a hetvenes évek elején ismertem meg, amikor hangképzői és korrepetítori minőségben, majd mint színpadi zenék szerzője is, elfogadtam a színház akkori vezetésének felkérését. Itt találkoztam egy karizmatikus egyéniséggel, akit szigorúsága miatt sokan nem kedveltek, de munkájáról, sikereiről mindenki a legnagyobb elismeréssel szólt.
Ekkor fogalmazódott meg bennem a gondolat, miszerint a szeretet egyik legmagasabb foka, amikor az ember minőséget követel másoktól. Megértették ezt a Thália akkori vezető színészei is, akik Beke Sándor színházalapító hívó szavára követték őt Kassára, az „ismeretlenbe”. És nem bánták meg, mert jól tudták, hogy Beke minőségi színházat kíván működtetni és bennük megbízható partnerekre talált.
Amikor én a Tháliához kerültem, éppen Tamási Áron Vitéz lélek című drámájának bemutatója volt soron. Ha csak tehettem, besurrantam a próbákra, melyek számomra mindig óriási élményt jelentettek. Lenyűgöző volt és élményszámba ment, ahogy a rendezői instrukciók a színész tehetségének kibontakoztatásával közösen megtalálták a szerep, a figura lényegét, végső formáját.
Elég volt ehhez egy gesztus, vagy egy hanglejtés megváltoztatása, amihez Beke mesterien értett. Itt fedezte fel, ebben a darabban „Picit”, egy őstehetséget, akit László Gézának hívtak, s aki akkor még csak 18 éves volt és Tompa Mihály működési helyéről, Hanváról származott. Tehetségét látván, belőle formálta meg a darab legidősebb figuráját – mint utóbb kiderült – maximális hitelességgel.
Hogy Beke Sándorból rendező lesz, szerintem már gyermekkorában eldőlt, amikor „megrendezte”, hogy fogja őt keresni a falu – Csilizradvány – lakossága a kukoricásban, ahol édesanyja szemei elől eltűnt, vagy amikor tanítóképzős korában, Pozsonyban bejárt a színházakba, egy kis színházi levegőt szívni, mert a színház ösztönösen vonzotta őt.
Ám a legfontosabb tényező mégis tanárával, Janko Borodáč-csal lezajlott párbeszéde volt, aki felvetésére, hogy rendező szeretne lenni, azt válaszolta, rendben van, de előbb fejezd be a színművészetit.
A rendezői álom aztán a budapesti főiskola ösztöndíjával valósult meg, amelynek az elvégzése alatt már mutogatta „oroszlánkörmeit”, és ahol a diplomaelőadás után olyan neves, befutott rendezők jósolták meg fényes pályafutását, mint Marton Endre vagy Nádasdy Kálmán.
Van egy mondat a könyvében, amely szorosan összefügg a rendező ars poeticájával és amivel sorstársammá fogadtam őt. Még pozsonyi diákéveihez kötődik ez a történet.
„Többször megtörtént, hogy amikor nagyon gyatrán igyekeztünk szlovák nyelven a tanárunk (Janko Borodáč) elvárásának megfelelni, akkor hirtelen azt mondta, váltsunk át magyarra. És abban a pillanatban, hogy magyarul rögtönözhettünk, szinte felvisított az egész osztály, hogy milyen jók vagyunk. Tehát azonnal másképp játszottunk, pedig csak improvizáltuk a szöveget. A magyar nyelv, az anyanyelvünk meghatározó volt. Kiderült, hogy nem mindegy, milyen nyelven játszol, azon a nyelven az éned megszólal-e…”
Ebben a lelkiállapotban, ezzel az érzéssel, mind énekszóval, mind prózában szólaltam meg esténként én is a színpadon 35 éven át. Mert a szív és a lélek rezdülései anyanyelven tükröződnek vissza a leghitelesebben.
Egy másik helyen azt írja, azért akart már mint rendező saját színházat alapítani, mert ott azt rendezheti mindig, amit ő szeretne. Ez a Thália megalakulásával és a kecskeméti működése idején részben sikerült is. Azért csak részben, mivel azokban az időkben a színházak arculatának alakulásába érzéketlenül és teljhatalommal beleszólt a nagypolitika, és megtörtént, hogy egy-egy darabot betiltottak, vagy már a próbafolyamat során nem engedtek műsorra tűzni.
Legnagyszerűbb és legtermékenyebb korszakának a kassai éveket tartja a Tháliában, melyet ő hozott létre és hosszú éveken keresztül formálta a társulat stílusát, arculatát. Ez egy nagyon hosszú folyamat volt, mert még 2004-ben is azt fejtegeti – mint művészeti vezető –, hogy ideje lenne már kialakítani a színház arculatát.
Komáromi működése alatt, csakúgy mint Kassán, kitűnő színészek nőttek fel az irányítása alatt. Sok tehetséges fiatalt fedezett fel és vigyázó szemmel indított útjára.
Ami viszont könyvéből is kicseng: a szeretet utáni vágyakozás, az hogy szeressék, azt mintha nem kapta volna meg maradéktalanul a színházi környezetétől. Az önzetlen szeretetet mintha csak a szűk családi környezetében kapta volna meg a sorstól. Ezzel, sajnos nincs és nem is volt egyedül. Viszont szakmai felkészültségét, sikereit a szakmabeliek is elismerték.
Beke Sándor ma is fáradhatatlanul dolgozik. Sok kihívás és munka vár még rá. Bizonyára vannak még álmai. Színművek, amelyeket meg szeretne még rendezni, vagy színészek, akikkel szeretne még legalább egyszer dolgozni. Energiától duzzad ma is, a tettvágya töretlen. Nagyon remélem, hogy látjuk még a jövőben rendezéseit a Tháliában, és létrejön az elmaradt előadás is.
