Hosszú ideje figyelem, mennyire megváltoznak az emberek, ha új környezetbe kerülnek. Különösen a politikában. Rácsodálkoztam néhányszor általam ismert emberek nyilatkozataira, amikor azt már nem hazai politikusként, hanem brüsszeli emberként tették.
Akadt közöttük, aki egyszer megpróbálta elmagyarázni nekem – hogy értsem a lényeget! –, az EP-ben már nem viselkedhet az őt delegáló ország politikusaként, mert ott már az „uniós érdekeket” kell szem előtt tartania és képviselnie. De hogy mi is az „uniós érdek”, arra választ nem kaptam. Tétova fejtegetést hallottam csupán, hogy ott is vannak pártcsaládok, EP-frakciók, frakcióvélemények, frakcióközi küzdelmek – és pártfegyelem is. Meg hogy az ember óhatatlanul megtanul a kontinens érdekében gondolkodni, nagyobb perspektívából látja a dolgokat és a célokat, amit egy kis ország kis vezetőjeként aligha képes felfogni, mezei polgárként pedig végképp nem. Épp csak a buksi fejemet nem simogatta meg vigaszképpen, hogy azért oly nagyon ne szégyelljem a naivságomat (butaságomat), hiszen vannak a világon nagy dolgok, amiket a Dévény alatt nem muszáj tudatosítani…
Az idő múlásával egyre kiábrándítóbb sokaknak az uniós státus. Csak erről nem szokás hangosan, főleg nem nyilvánosan beszélni. A gyakran hivatkozott statisztikák csalókasága is egyre világosabb. A 2004-es örömódához képest mezei naivságunk eloszlott. S ha nem felejtettük még el teljesen a józan gondolkodást, tudjuk: javuló statisztikai gazdasági mutatóink tetemes része nem az emelkedésnek köszönhető, hanem az új tagállamok felvételének, mellyel alaposan romlott az uniós átlagnívó, s a rosszabb átlaghoz képest a mi nemzeti össztermék-átlagunk látszólag ugyan javult, de hát Einstein óta mondjuk, hogy minden relatív. A statisztika meg különösképpen.
Ám most vissza az eredeti témához! A brüsszeli nagy dolgokhoz, köztük a mostani legnagyobbhoz: a szabályozatlan migrációhoz. Mert Brüsszelből az is más, mint itthonról nézve, azt a hazaüzengetésekből láthatjuk. Akik ott forgatókönyveket írnak – a nagyobb perspektíva felkentjeiként –, fanyalognak a mi vonakodásunk miatt. Mert hát a „nagyobb perspektívából” a Száhel-övezet vagy Banglades látható, a mi szegénységi küszöböt súroló átlagkereseteink, minimálbéreink, aktivációs vagy közmunkáink, szegénysegélyeink, putrijaink vagy romatelepeink már nem. Az „öreg” Európai Unió már Portugáliát sem tudta integrálni, felzárkóztatni önmaga szintjére, minket, az „új” tagállamokat meg végképp nem. Mi magunk meg a mi saját szegényeinket sem vagyunk képesek kisegíteni a nyomorukból, hogyan is lehetnénk hát képesek hosszú távon migránsok ezreit befogadni, eltartani, felzárkóztatni, integrálni. Őshonos kisebbségeink problémái is kezeletlenek, megoldatlanok. Tovább kellene tetézni a bajokat?
Társadalmaink labilisak, kiszámíthatatlanok, a közvélemény-kutatók sem boldogulnak velünk. Depressziós társadalmak vagyunk – jelzi az öngyilkosságok, lelki betegségek növekvő száma is –, reményvesztettek. Mert hát van jó negyven év előnyünk és tapasztalatunk Európa boldogabb felével szemben, s hozzá még közel harminc újabb, hogy lássuk: megint generációk élete mehet rá a „nagy dolgok” illúzióira, melyekben a nagy perspektívájú nagy emberek élnek, akik úgy gondolják, ha egyszer eljutottak Brüsszelbe (Strasbourgba), nekik kell népboldogítóvá válniuk. Hetven év jövőtlenség nekünk épp elég volt.
Ahogy a hazaüzengetésből is elegünk van, akkor is, ha a mostani Moszkvát épp Brüsszelnek nevezik, s ha megértjük is, hogy ki-ki a saját székét, zsebét félti – és a saját EGÓját hizlalja. És nem tudom, kis nagy EGÓk melyike jogosult arra, hogy mások egóját minősítse. Különösen akkor, amikor a „leminősített” EGO csaknem 45 százalékos népszavazási részvétel mellett 98 százalékos támogatást kapott a népboldogító brüsszeli kényszerbetelepítés ellen vívott küzdelméhez – 3,2 millió voksot! –, miközben itt a Tátra alatt a polgárok több mint nyolcvan százaléka lesajnálta az európai parlamenti választásokat (2014). A 4 414 433 jogosult választópolgárból 576 437 fő fárasztotta magát a szavazásban való aktív részvétellel – érvényesen 560 603 személy voksolt –, ami ugye 13,05 százalékos részvételt eredményezett, és például 36 629 szavazattal is lehetett európai parlamenti mandátumot szerezni. Kizárólag csak azért, mert az EP-választásokat nem népszavazásnak hívják, így nem vonatkozik rájuk érvényességi küszöb.
Üzengetés és EGÓnagyság-mutogatás előtt néha talán azon is illene elgondolkodni, kinek mekkora a legitimitása… Meg hogy az üzenet mit mond egy volt és potenciális felvidéki magyar választónak, akit a brüsszeli nagy perspektívából már nemigen szokás látni.
