Bizonyára több idő kellene megválaszolni, egy gróf miért áll ki a polgári egyenlőség elve mellett, miért vállalja kisebbségiként egy magyar párt vezetését a két világháború között, a szlovák parlament egyetlen magyar képviselőjeként miért nem szavazza meg a zsidók deportálását elrendelő törvénytervezetet, miért nem kerüli el a letartóztatást, holott elmenekülhetett volna, végül: hogyan marad ereje vigasztalni börtöntársait, mikor az ő helyzete a legreménytelenebb? A nyugtalanító kérdések csak sokasodnak, néhányuk ma is tisztázatlan. Pontosabban: Esterházy János „ügye” lezáratlan.
Akiről – úgy gondoltam – már mindent tudok. Könyvekből, előadásokból. Jártam szülőhelyén, a felvidéki Nyitraújlakon, jelen voltam Pesten több, vele kapcsolatos megemlékezésen. Néhányszor írtam is róla lapunk hasábjain, és ismertettem nővére, Esterházy Lujza – a mindent közelről látó és tapasztaló tanú – páratlanul izgalmas könyvét (Szívek az ár ellen). Egyszóval nem vagyok éppen járatlan a „témában”. Most azonban mégis meglepődtem. Az általam korábbról ismert Molnár Imre néhány héttel ezelőtti zentai előadása alkalmával ajándékozott meg új kötetével (Esterházy-kutatóként nem ez az első ilyen jellegű munkája), s a napokban láttam hozzá áttanulmányozásához. Ami nem is olyan egyszerű feladat, hiszen az Esterházy János élete és mártírhalála című könyv maga 440 oldalas. A Nemzeti Könyvtár sorozatában megjelent, nagyméretű, rendkívül ízléses kiadvány, eligazító fejezetekre tagolva, megannyi érdekes és fontos fotót meg dokumentumot is tartalmaz.
Nos, Molnár Imrét is valószínűleg a miértek tömkelege sarkallta és irányította Esterházy felé, annál is inkább, mert az egyéni sors szorosan összefonódott a felvidéki magyarság történetének egészével. És hát az egész utóélete sem igazán megnyugtató.
Emlékeztetőként: Esterházy meg volt győződve arról, hogy a náci rendszer kegyetlenségeivel szembeni bátor kiállása miatt nem eshet bántódása, így a jövőben is védelmezheti a magyar kisebbség ügyét. Nem emigrált tehát Nyugatra, hanem kihallgatást kért Gustav Husák akkori belügyi megbízottól. Ekkor tartóztatják le, majd a csehszlovák hatóságok átadták a szovjet titkosszolgálatnak. Koholt vádak alapján egy szibériai táborba küldték, kényszermunkára. A szlovák Nemzeti Bíróság 1947-ben, távollétében halálra ítélte, a vád szerint a fasizmussal való együttműködésért. A szovjet hatóságok 1949-ben kiadták Csehszlovákiának. Ott elnöki kegyelemmel halálos ítéletét életfogytiglani börtönre változtatták.
A súlyosan beteg Esterházy a mírovi várbörtönben halt meg 1957-ben. Rehabilitálása máig várat magára. Pedig igen sokan szót emeltek mellette. Elsőként minden bizonnyal Fábry Zoltán, a még 1946 májusában megírt manifesztumában (A vádlott megszólal). A kitelepítések és a reszlovakizáció miatti tragikus helyzetre figyelmeztetve Fábry kiáll Esterházy mellett is, idézetünkben egy rövid kérdőmondat toldalékával: „A fasizmus győzelmes órájában Esterházy János és pártja – a Szlovákiai Magyar Párt – nem kooperált, és ezzel a szlovenszkói magyarság teljes egészében az antihitlerizmus itteni egyetlen kollektív hordozója lett. Ki tud erről?” Fábry kétségbeesetten fájdalmas kiáltása azonban visszhangtalan maradt. És ezzel nem maradt egyedül…
Az Ipolyságon született, lassan a hatvanadik életéve felé járó, lengyelül, szlovákul, németül és angolul is publikáló Molnár Imre (jelenleg a Pozsonyi Magyar Intézet igazgatója) konok ember. Szociológusként, történészként és diplomataként az egyetemi tanulmányai befejezte óta foglalkozik Esterházy János életművének kutatásával. Még nem volt alkalmam megkérdezni tőle, pontosabban mi is motiválja. Zentai előadásában azonban „elszólta” magát.
Valahogy így: „Manapság nehéz példaképet találni. Esterházy pedig az. Magyar volt, keresztény és becsületes – a XX. században”. Ehhez pedig valóban nincs mit hozzátenni. Impozáns, sok fáradsággal készült könyvével meg talán mégis fogynak a miértek.
A szerző neves délvidéki író
