Hetven év telt el azóta, hogy a felvidéki magyarok ezreit telepítették Csehországba, ahol jogaiktól megfosztva, háborús bűnösként kellett élniük. A Dunaszerdahely mellett található Pozsonyeperjes községben vasárnap emlékművet állítottak az 1947. január 8-án deportált 138 lakos emlékére.
A kitelepítés borzalmaira ma is úgy emlékeznek vissza a községben élők, mintha csak tegnap történt volna. A kényszermunkára alkalmas, megfelelő egészségi állapotú családokat Dunaszerdahelyre vitték, majd a téli hidegben, marhavagonokban egészen Csehországig szállították.
Voltak, akik úgy kerülték el a kitelepítést, hogy azt mondták az orvosnak, a családfő súlyos betegségben szenved: „A nagyanyámék egészségesek voltak, de valamilyen úton-módon elhitették az orvossal, hogy súlyos beteg a családfő, az én dédapám. Végül az orvos az egyik rokon hátán aláírta a papírt, hogy abban a házban súlyos beteg él. Így maradhattak a faluban nagyanyámék. Pedig már minden rosszra fel voltak készülve.”
Sok család heteket töltött marhavagonokban, a rettenetes hidegben: „Julis néni családját télen marhavagonban helyezték el. Hetekig fagyoskodtak a vagonokban. A szerencsésebbek azok voltak, akiknek a vagonjában volt kazánféle, amibe be lehetett gyújtani az otthonról hozott fával. A fából sem volt nagyon sok, hiszen kevés dolgot hozhattak csak magukkal. A vagonok alján szalma volt és abba bújva vészelték át a nehéz időket.”
A Pozsonyeperjesről deportált családok néhány kilométerre laktak egymástól, így kapcsolatban maradtak ismerőseikkel, valamint az otthoni hírekről is könnyebben tájékozódhattak. A család minden munkaképes tagja dolgozott: a nők tehenet fejtek, ellátták a jószágot, a férfiak a földeken robotoltak. Többnyire a gazdaságokban segítettek be – az aratásnál, cséplésnél.
A sok munka ellenére a családok elfogadható körülmények között éltek: fizetést kaptak, padlós házban laktak, nem szenvedtek hiányt élelemben sem. A pozsonyeperjesiek jó munkát végeztek, sokan ott alapítottak családot, és máig ott élnek. A honvágy azonban a legtöbbjüknél erősebb volt, ezért az évek során több csoportban hazaszökdöstek.
„Valér néni férje maradni akart, de végül beleegyezett a visszatérésbe. Ha akar, egyszer még visszatérhet a falucskába, de először legyenek otthon, gondolta Valér néni. Azonban soha nem ment vissza a férje sem. Az egész család nagyon boldog volt, mikor hazatérhettek” – emlékezett vissza a pozsonyeperjesi Czibula család, mely huszonhat hónapig élt Csehországban.
Fél évszázaddal a deportálást követően megrendezték Pozsonyeperjesen a kitelepítettek találkozóját, ahol a családok visszaemlékeztek azokra a borzalmakra, amelyeket ok nélkül kellett átélniük.
Immáron hetven év telt el a deportálás óta, így ismét megemlékeztek arról, hogy milyen körülmények között telepítették ki a pozsonyeperjesi magyarokat. Az emlékmű állításának fő célja az volt, hogy az utókor is értesüljön a deportálások szörnyű időszakáról, annak eseményeiről. „Emlékezzenek, de ne bosszúért lihegve, mert csak toleranciával kerülhető el a szörnyűségek megismétlődése.”
(Forrás: Nemes Andrásné: Emlékezz! Felvidék 1945-1948.)