A kérdésre, hogy mi tesz egy szerzőt vagy művet klasszikussá, sokféle, eltérő válasz létezik. Azt azonban nehéz kétségbe vonni, hogy ami „klasszikus”, ahhoz valamilyen értékfogalom kötődik, és amit gondolunk róla, azt sokszor az iskolában, vagy az egyetemen, vagy a műveltségi vetélkedőkben tanuljuk meg. Éppen ezért gyakran meg is feledkezünk arról, hogy a konszenzusos megállapításokon túl mennyi apró momentum, részlet lehet kérdéses.
Az Irodalmi Szemle februári, tematikus számának tanulmányai jól ismert szerzőkkel kapcsolatos, kevésbé ismert problémákat feszegetnek: Fekete Norbert Kölcsey Ferenc álnévhasználatáról, Wirágh András Cholnoky László kompilációs szövegalkotási stratégiájáról, Vincze Dániel pedig Janus Pannonius műveinek kalandos angliai felbukkanásáról ír. De újabb értelmezést kapunk Babits művéről, A gólyakalifáról (Papp Dénes), szóba kerül egy-egy recenzió erejéig a Nyikolaj Mihajlovics Karamzin itthon szinte elfeledett életműve (Gyürky Katalin), és a kora újkori közköltészet (Hajtman Kornél).
A szépirodalmi szövegek is a klasszikushoz fordulnak vissza, igaz, kicsit másképp: Csehy Zoltán Statius Achilles ifjúsága című eposzának egy részletét adja közre, Zuzana Mojžišová Aphrodité című novelláját Vályi Horváth Erika fordításában olvashatjuk, Tatár Sándor EP-nek ajánlja versét. De szerepel még Mirkka Rekola egy költeménye (Polgár Anikó fordításában), László Liza verse, Nyerges András prózája, Szászi Zoltán Fél-vidéki levele, és színházkritika, Székely Csaba Bányavakságának bemutatójáról Soóky László ír. A lapszámot Filp Csaba alkotása illusztrálja.
