Sorozatunk utolsó részében a régi játékok bemutatását követően továbbra is a gyerekekkel kapcsolatos témánál maradunk, ezúttal a gyermekgondozással összefüggő tárgyakról lesz szó.
A bölcsőről, melyben a csecsemőt születése után ringatták, a mózeskosárról, és egy titokzatos tárgyról, a katiról, melyben ugyebár úgy állt a gyermek, mint… De ne vágjunk a dolgok elébe, haladjunk szép sorjában!
Bár eleink a korunkban megszokott családmodellhez képest bőséges gyermekáldásnak örvendtek, a csecsemőket álomba ringató bölcső nem volt állandó tartozéka a lakásnak, csakis addig volt szokás a házban tartani, amíg kisbaba volt a családban, majd rendszerint oda kölcsönözték, ahol éppen gyermek született a rokonságban. Így volt ez a más gyermekbútorok, a gyermekszék, illetve az állóka, járóka, tolóka esetében is.
A bölcső kezdetben különösen a csecsemő hordozásánál tett jó szolgálatot. Mégsem mondható a legkorábbi időktől létező felszerelési tárgynak, megelőzték a hordozáshoz bőr vagy szövött lepelfélék vagy egyszerű hevederek, illetve tarisznyák is.
Az első bölcsők egy darab fából kimélyített teknőbölcsők voltak. Egyes emlékek tanúsága szerint a teknő peremébe vágott rések vagy beleerősített kapcsok segítették a csecsemő pólyaszalaggal történő, szoros rögzítését, míg más ábrázolás arról tanúskodik, hogy az ilyen bölcsőt szokásban volt a fejen elhelyezve szállítani.
A teknőbölcsőn kívül a kéregbölcső is korán kialakult. Azoknál a magyarokkal rokon népeknél, melyek életkörülményeikből adódóan tárgyi felszerelésük túlnyomó részét hosszú századokon átöröklött módszerekkel és ezeknek megfelelő nyersanyagból készítették, ez a típusú bölcső volt a legáltalánosabb.
Endre Béla: Bölcső mellett
Civilizációs újításnak tekinthető viszont a talpas bölcső megalkotása. Valószínűleg az álomba ringatás érdekében szereltek a kiságy magas lábai alá kereket. A kerekes ágy a későbbiekben Európa-szerte, így Magyarországon is elterjedt, ám a csecsemők ringatásához egy elmés változtatást eszközöltek: íves talppal kötötték össze az ágy két végén álló lábakat.
Az a bölcsőtípus, mely a magyaroknál, pontosabban az előkelőbbeknél a honfoglalás előtti időkben honosodott meg bölcső néven, ugyancsak talpas bölcső volt. A 19-20. századi paraszti háztartásokból fennmaradt emlékanyag viszont arra enged következtetni, hogy sok helyütt a későbbiekben is ragaszkodtak a magas lábú – legfeljebb némileg kifelé dőlő oldalú – bölcsőhöz.
A talpas bölcsők szélesebb körű elterjedésével azonban a teknőbölcsők sem koptak ki a használatból. A magyar teknőbölcsők általános jellemzője, hogy egyetlen darabból vájták ki azokat. Míg ezek a bölcsőtípusok nem terjedtek el a magyar otthonokban, a köznépi használatban meghonosodott a lepelbölcső, elsősorban házon kívül, gyermekhordozó kendőként. Emellett szolgálhatott a gerendához zsineggel felerősített kisebb lepedő a házban is függőbölcsőként.
Az idők folyamán kialakultak olyan bölcsőváltozatok is, melyeknél állványzat tartotta a csecsemő tulajdonképpeni fekhelyét. Az állványos bölcsők között voltak szobai alkalmazásra készültek és a háztól távoli munkánál szolgálók. Az előbbiek állványzata leginkább két, talpakon álló és egymással összekapcsolt oszlopból állt, s a fekhely vagy ládika alakú, vagy egy önállóan is használható talpas bölcső volt.
Miközben azonban az úri-polgári háztartások számára a 18-19. században is készültek Magyarországon talpas bölcsők, a köznépnél sem tudta kiszorítani a talpas bölcsőt az állványos. A magyarok lakta terület jelentős részén megtalálható volt, s hasonlóan a szlovákoknál is. Falun való megjelenésének kezdeteire nincsenek adatok, az első ismert példány 1854-ből, Vas megyéből származik. Figyelemre méltó, hogy az átvétel részben már a 19. század második felére, sőt a 20. századra esett, amikor pedig városon – a bölcsőket ellenző 19. századi orvosi intelmekre hallgatva – már a gyermekágy és gyermekkocsi váltotta fel a bölcsőt. Az állványos bölcső vonzerejét az jelentette, hogy benne a kicsi az anya ágyával egy magasságban feküdt, így éjszaka ágyban fekve is könnyen lehetett ringatni.
Palóc bölcső
Esetenként a mezei bölcsőt is használták a lakásban. Ezeknek Magyarországon két eltérő változata fordult elő. Az egyiknél a fekhelyet három – fönn karikával összekapcsolt – rúd alkotta gúla tartotta, míg a másiknál vízszintes rúdon függött a fekhely és ezt két-két, fönn egymáshoz fogott, ék alakban felállított karóláb hordozta; ezek az állványok összecsukva szállíthatók voltak. Magyarországon tehát egy időben általában többféle bölcső volt egy-egy területen használatban. Gyakran másféle bölcsőbe tették az újszülöttet és másba a nagyobbacskát. Különösen a házbeli és a földeken végzett munka közbeni elhelyezés kívánt eltérő bölcsőt – vagy ezt pótló szükségfekhelyet.
A kalotaszegi Nyárszón például az 1940-es évek elején a szobában magas bölcsőben feküdt a kicsi, míg a mezőre feresztős tekenyőben vagy eleve erre a célra készült alacsony kisbőcsőben vitte fején az édesanyja. Mezőkövesden a bérmunkában varrást vállaló anyáknak, az 1900-as évek elejétől, könnyen hordozható, kicsi varróbölcsőt, tanyázó bölcsőt ütöttek össze házilag, míg a házban a csecsemő helye az asztalos készítette magas, színes virágos első bölcső volt.
A bölcsők Magyarországon – habár a századfordulótól falun is megindult a felcserélésük kisággyal, babakocsival – igen sokáig használatban maradtak, sőt, a 20. század első felében itt-ott készültek újak is.
Aztán itt van a más formában, a babakocsi kivehető részeként napjainkban ismert mózeskosár, melynek vesszőből, sásból fonott változata régen is gyermek elhelyezésére, szállítására szolgált. Elnevezése a Mózeshez kapcsolódik. Az egyiptomi fáraó hatalmára nézve veszélyesnek tartotta a zsidókat, ezért megparancsolta, hogy az újszülött fiúgyermekeket öljék meg. Ebben az időben hozta világra Mózest az anyja, aki, hogy gyermekét megmentse, egy gyékényből font kosárba tette és a Nílus vizére bízta, ahonnan a fáraó lánya kiemelte és a sajátjaként nevelte fel.
A már cseperedő apróságokat az ülcsikben, azaz faládából vagy fonott gyékényből, vesszőből készült babaülőkében tartották. Az állóka vagy állószék a már állni tudó, illetve tanuló kisgyermek segédeszköze volt és a bölcsőt váltotta fel. Leggyakoribb a fából faragott, négyszögletes asztalszék forma volt 4 becsapolt lábbal, a lapban a kisded számára kerek kivágással és gyakran bemélyített ételtartó tálkával.
Az állóka asztalosbútor módjára, kávás felépítéssel is készült, padozott aljjal, néha tologatáshoz kerékkel felszerelve. Az állóka és a járóka közti átmeneti formánál a lap keretbe foglalt volt, hogy a gyermek 1–2 lépést tehessen. Az állóka készülhetett egy kisszékből is, így csak a közepébe kellett egy kerek lyukat vágni. Ebbe a lyukba állították bele a gyereket, s így a szék lapja a hónaljánál megtámasztotta a kicsit. A lyuk akkora volt, hogy a gyermek szabadon mozoghatott benne, a kezét viszont nem tudta maga mellett ledugni, így ki sem tudott bújni belőle, és el sem eshetett benne. Az állóka és a járóka közti átmeneti formánál a lap keretbe foglalt, hogy a gyermek 1-2 lépést tehessen.
A fent említett állóka ugyan biztonságot jelentett a munkával elfoglalt szülő számára, de legalább ennyire kényelmetlen volt a gyermeknek, hiszen elfáradt az egész napos ácsorgásban, mert a lábai még gyengék voltak. Mindennek ellenére a gyermekállóka a paraszttársadalomban fontos gyermekvédelmi eszköz is volt. A paraszttársadalomba született gyerek egyaránt jelentett örömöt és gondot is szüleinek.
Tolószekér a járni tanuló gyermekek számára (A kép forrása az internet)
A jövőbeni munkaerőt látták biztosítva személyében, a szülei számára a távoli öregkorra remélt gondoskodást jelentette, de kicsi gyermekként hátráltató is volt a mindennapokban. Minél kisebb volt, annál több gond és teendő volt vele, így a lakáson belüli elhelyezése is azt célozta, hogy a gyermek kevésbé akadályozza az anyját, vagy a ház többi lakóját mindennapi tevékenységük során. Igyekeztek megóvni testi épségét, akadályozni próbálták, hogy valamiben kárt tegyen. Az állókához hasonló funkcióval bíró gyermekbútorok azonban nemcsak a megélhetésért látástól vakulásig dolgozó szegény néprétegeknél, hanem az előkelő és polgári környezetben is megtalálhatóak voltak.
További, a kisgyermek járni tanulását szolgáló eszköz volt a forgó, más tájakon borzsa, forgó-álló, forgójáró, járófa, járórúd, kalinkó, keringölő, linga, sergő. Általában függőleges állású rúdba erősített vízszintes léc volt, amelyhez a gyermek tartására többnyire vesszőből hajlított káva, esetleg vaspánt vagy szíjkengyel csatlakozott. A rudat rendszerint a mennyezetgerendához erősítették, s a gyermek a rúdba kapaszkodva forgott.
Végezetül pedig álljon itt egy sokak által tévesen értelmezett mondás. Talán kezdjük azzal, amire már a korábbiakban is felhívtam a figyelmet a régi játékok elnevezéseinél. Mi magyarok egy varázslatosan szép és gazdag nyelvvel büszkélkedhetünk. Egy-egy élethelyzetben rengeteg különböző mondást idézünk, miközben soknak az eredetével, pontos jelentésével sem vagyunk teljesen tisztában.
A fenti témához kapcsolódik az „úgy áll, mint katiban a gyerek“ mondásunk. Rögtön tisztázzuk, nem tévedés a Kati személynév kis kezdőbetűvel való írása, ugyanis itt köznevesülésről, azaz arról a nyelvi folyamatról van szó, amelynek során a nyelvhasználók egy korábban tulajdonnévként használt főnevet köznévi értelemben kezdenek használni, és ezt írásban is jelölni kezdik. A kati ugyanis ebben az esetben nem egy várandós kismama, hanem a fentiekben már leírt állóka, melyet egyes vidékeken katinak neveztek, talán egy Kati nevű kis pesztra után. A mondást egyébként akkor alkalmazzák, ha azt akarják kifejezni, hogy valaki, vagy valami szilárdan, stabilan áll a helyén.
Kedves Olvasóim!
Az elmúlt néhány héten át reményeim szerint egy érdekes időutazásra invitáltam Önöket, amelynek során letűnt korok régi tárgyait „faggattuk“, megismerkedtünk eleink mindennapi használati eszközeivel. Tettük ezt azzal a céllal is, hogy az ilyen esetenként még fellelhető értékeink megőrzésére, megbecsülésére ösztönözzünk. Aki ezeket a régi tárgyakat ócska limlomnak, kacatnak tartja, gondoljon csak arra, hogy hány egymást követő generációt szolgáltak, míg a mai rohamosan fejlődő világban drága eszközeink pár év alatt elavulnak, idejétmúlttá válnak.
Köszönöm, hogy velem tartottak!
Forrásmunkák:
Magyar Néprajzi Lexikon,
K. Csilléry Klára: A magyar bölcső eredeti formája
