Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyet főiskolás korában még tömény ideológiával etettek: a szakmától függetlenül tanulni kellett a marxi-lenini filozófiát, a tudományos kommunizmust, meg ilyeneket (s persze vizsgázni is kellett abból). Nem tudom, kire mennyire volt ez tartós hatással, általában az a gyanúm, hogy lappangva ott él sokunkban e ráhatás nem egy következménye.
Bár a mai kor sem mentes az ilyentől, hiszen az abszolutizmusra hajlamos gondolkodásmód jellemzője ez: nincs tekintettel semmire, csak az elméletére, s végigviszi elképzelését, függetlenül attól, hogy okos-e vagy nem, és semmi, de semmi sem győzi meg másról, még akkor sem, ha égbekiáltóan nyilvánvaló, hogy színtiszta badarságról van szó.
Mondok egy – eléggé abszurd – példát. Diákkoromban a marxizmus szemináriumán „bebizonyítottam” a tanár elvtársnak, hogy az anyagról szóló lenini definíció szerint az absztrakció is anyag. Nyilvánvaló ostobaság ez, de nagyon meggyőzően hatott az okfejtés, bár én tudtam, hol vétettem a logikai hibát, csak éppen a tanár elvtárs nem jött rá. Erről aztán el is szórakoztunk az óra végéig. Évek múltán újból elővettem ezt a lenini definíciót, hogy megnézzem, hol bicsaklott meg a logika (jól mulattunk ezen akkor),de sajnos nem jöttem rá.
Valami hasonló történik napjaink több állításával: érezzük, tudjuk, hogy hülyeség, viszont nem tudjuk kifejteni, hogy miért. Mert tényleg a legabszurdabb dolgokat állítják a különböző okoskodók, aktivisták, jogvédők, pszeudofilozófusok és egyéb pszeudoakárkik, „tudományosan” alátámasztott érvekkel vagdalkoznak, sőt, időnként emberségesen is hangzik mindez, mintha tényleg képesek lennének megmenteni a világot – miközben tudjuk, hogy abszurd butaságokat állítanak, a józan paraszti ész szerint mindenképpen, csak nem találunk ellenérvet: mindenben nem is lehetünk szakmabeliek.
De „tudományosan” bizonyítani, „logikusan” levezetni szinte bármit lehet, különösen, ha a laikus közönség előtt szakterminológiával érvelnek, amit a hozzá nem értő ember nem tud ellenőrizni. A józan ész hiába jelzi ekkor, hogy butaságról van szó, sőt marhaság az egész, gyakran még veszélyes is. Ha „logikusan” érvelve levezették, okos, művelt emberek is hajlamosak bármi bolondságot elfogadni, s nem veszik a fáradságot, hogy a józan paraszti eszüket használják. Annyira realisták, hogy csak az orruk előtt látható tényeket hajlandók észrevenni, a távolabbiakat (egy kanyar vagy domb mögöttit, vagy azt, amire csak következtetni lehet) már nem. Azért, mert az már igen hasonlít olyanra, ami a hittel párosítható, s ebbe a földhözragadt realizmusba az nem fér bele. Mert hiszen ők realisták, józanul gondolkodó emberek, s ebből kifolyólag ateisták is, tehát ami hitre hasonlít, az mellőzendő, keresztényi hagyományainkat, neveltetésünket, kultúránkat, értékeinket beleértve.
Most persze példa is kívánkozna ide, hogy mondandómat alátámasszam. Ám hadd bízzam ezt inkább kinek-kinek saját tapasztalatára. Mert ugye akadnak gyakran események, amelyeket tökéletesen ellentétesen magyaráznak. Sőt olyan „információk” is előfordulnak szép számmal, amelyekről nehéz megállapítani, valódiak-e, vagy csak szimplán kitalálták, vagy ami még rosszabb: féligazságként jelenik meg. Mi pedig nem azt az interpretációt sajátítjuk el, ami józanul megfontolva hihetőbbnek tűnik, nem is vetünk el semmit, amihez bármi kétely párosul, hanem szívünk szerint ítélkezünk. Szó nélkül, ellenszavazat nélkül képesek vagyunk holmi elméleti elvek alapján született döntéseket, ítéleteket kritikátlanul elfogadni, olyanokat, amelyek távolról sincsenek tekintettel a mindennapi realitásokra, a józan ész intelmeire. Mert nem vagyunk hajlandók tudomásul venni olyan ellentéteket, abszurditásokat, amelyek valami furcsa elmélet és az élet realitása ütközéséből fakadnak.
Aminek végső soron irreális végeredménye van. Ilyenek vagyunk: nem kutatjuk az érvelés logikai hibáit, nem mérlegeljük, hogy amiről meg akarnak győzni, az valójában ostobaság, sőt veszélyes ostobaság. S ha netán mégis gyanús az egész, nem mindig jövünk rá, hol történt a „tévedés”, hogyan, mivel húztak csőbe, miképp szedtek rá. Elhisszük, hogy az absztrakció anyagi jellegű.
Van egy csomó fogalom, amivel nagystílűen dobálóznak (ilyen az igazság, szabadság, demokrácia, jog, populizmus, szélsőség, és így tovább), még az aktuális politikusok neveit is ide keverik a rájuk – joggal vagy jogtalanul – ruházott tulajdonságokkal együtt. Ez egy külön dilemma: melyik tulajdonságuk, tettük felel meg a valóságnak, melyik velük megfogalmazott gyanú megalapozott? De mivel egyiket sem ismerjük igazán és lényegileg, ítéletünk csak a hozzánk eljutott információk következménye. Ki tudja, melyik felel meg a valóságnak, melyiknél követtek el logikai botlást? Mert ez végül mindennek akár az ellenkezőjét is jelentheti, teljes abszurditást is eredményezhet. Pedig végig kéne gondolni, milyen következményekkel jár cselekvésünk – vagy annyira könnyelműek vagyunk, hogy az már nem érdekel?
De, persze mindez így gyönyörű és nagyszerű, mert jól lehet ezáltal az embereket bolondítani. A kritikus szellem nem föltétlenül jellemző tulajdonságunk. Meg ez a zagyva információáradat nem is kedvez ítélőképességünknek. Attól tartok, az értelmetlenségek terjesztői is mélyen hisznek „igazságukban”. Ezért van az, hogy a végén már mi magunk sem tudjuk, hol vétettünk hibát ítélkezésünkben, gondolkodásunkban.
Úgy tűnik, ez a cél. Hiszen zavarosban halászni csak akkor lehet, ha előtte zavart keltettünk.
