Ma a Pátria Rádióban Balog Zoltán emberi erőforrásokért felelős miniszter úr kijelentése okán volt beszélgetés Menyhárt Józseffel, az MKP elnökével és Ravasz Ábel romaügyi kormánybiztossal. Balog miniszter úr kijelentése az volt: „Még nem döntöttük el, hogy a határon túli magyar cigányok tehertétel vagy erőforrás.”
Ez a szövegkörnyezetéből kiragadott mondat okozott egyesek, amúgy is FIDESZ-ellenes megnyilvánulási ingereiben erőltetett reagálási kényszert. Nem foglalkoznék mélyen Menyhárt elnök úr és Ravasz államtitkár úr mondanivalójával, mivel szerintem mindketten jól látják a problematikát, azzal a különbséggel, hogy Ravasz Ábel döntéshozási pozícióban van, tehát a felszíni látszatmegoldások helyett valódi roma reintegrációt kellene végre elkezdenie és végrehajtania.
Ugyanakkor Balog miniszter úrék magyarországi reintegrációs programjai fényévekkel a szlovákiai előtt járnak. Inkább ezen kellene elgondolkodnunk és vitát nyitni a Pátria Rádióban. Tehát ne a kiragadott mondatokkal próbáljunk politikai megosztottságot gerjeszteni a Felvidéken, hanem a miniszter úr konkrét cselekedeteit nézzük ez ügyben. Az embert a cselekedetei és ne a dumája minősítse! Nálunk az utóbbiból van sok!
Balog miniszter úr mondatait csak az nem érti és fordítja másként, aki nem akarja érteni! Nagyon egyszerű a feltevés: amíg bebiztosítjuk a romák reintegrációját, mert a magyarokhoz kulturálisan kötődnek, a részeink – főleg ha magyar az anyanyelvük, vagy magyarnak vallják magukat –, addig tehertételt von maga után a velük való foglalkozás. Ha ez sikerül, akkor viszont igazi erőforrás lesz újra a felvidéki magyar közösségnek! Ezért lenne jó, ha végre nem beszélnénk mellé ez ügyben!
Harminc éve a romák egy bizonyos része kiszakadt a munka értékén alapuló társadalmi normákból, marginalizálódott, szegregálódott. Integrációs folyamatok helyett marginalizálódási és szegregációs folyamatok indultak be. Nem teljesen saját maguknak köszönhetően. Felnőtt egy olyan generáció, amelyik a szüleit nem látta dolgozni, ráadásul az elszegényedés következtében, bizonyos morális értékvesztés is történt. Sokan óvodába sem járatják gyermekeiket (mélyszegénység okán), így az iskolába óriási mentálhigiéniai hátránnyal érkeznek. Ezért ne csodálkozzunk azon, hogy a többségi társadalom nem szívesen íratja be gyermekét olyan osztályba, ahol sok a roma gyerek. S hogy a pedagógusok tehertételként élik meg és nem erőforrásként.
1989 előtt teljesen más volt a helyzet. Nagyobb volt a szimbiózis a magyar nyelvterületen élőkkel. A roma közösségek szervesen beépültek a kulturális és társadalmi életbe. Arra a kérdésre, hogy a velünk élő romák a felvidéki magyarság szerves részei-e, nekem az a válaszom, hogy a roma társadalom éppen olyan összetett, mint a mi társadalmunk. Sőt! A magyar romák – romungrók – évszázadok óta kulturálisan is a magyar társadalom részei, erőforrásai. A vlah (oláh) cigányok integrálódott része szintén az. Ahhoz, hogy a mélyszegénységben élő, morálisan leszakadt része is erőforrás legyen újra, nem tehertétel reintegrációra van szükség, mert van olyan roma kisgyerek, akit úgy íratnak be iskolába, hogy nem tud magyarul. Tehát nemcsak mentálhigiéniai leszakadásról beszélünk, hanem 1989 előtt nem létező nyelvi akadályok is vannak már. 1989 előtt ugyanis nem volt olyan, hogy a romagyerekek ne jártak volna óvodába, ami az integráció első lépcsőfoka.
Elő kell segítenünk a roma társadalom reintegrációját, ez halaszthatatlan probléma, főleg ott, ahol mélyszegénységben élnek. El kell játszani a gondolattal, hogy a gettósodott társadalmakban hogyan lehet a reintegrációt alkalmazni, amely 1989-ig folyamatos felzárkóztatási folyamatként volt észlelhető. S hogy azt nem tudná-e a bentlakásos iskolamodell segíteni, vagy az óvoda-előkészítő programok és a romagyermekek számára biztosított valódi differenciált oktatási módszertan.
