Félévkönyvet meghaladó terjedelmű a kilencedik évfolyamában járó Trianoni Szemle, a Trianon Kutatóintézet folyóiratának most megjelent és bemutatott száma, mert hét hónap – 2017. január-július – anyagát foglalja magába, és csaknem 200 oldalnyi olvasnivalót kínál azoknak, akik napjaink megértéséhez a múltban keresik a magyarázatot.
A folyóirat két évfordulóra összpontosít: a 150 évvel ezelőtti kiegyezésre, valamint az I. Világháborúból az 1917-es esztendőre. Több tanulmány válaszol arra a kérdésre is, hogy a Nagy Háború fegyverropogásában hallgattak-e a múzsák, és – a kiadvány címéhez híven – néhány írás Trianonról és következményeiről szól. Természetesen egyetlen szemléből sem hiányozhatnak a könyvrecenziók, ezek sorát a 75 éves Bucz Hunor író, rendező köszöntése, és a közelmúltban elhunyt Kósa Bálint fametsző művésztől való búcsú zárja.
Reménytelen vállalkozás lenne érdemben ismertetni az egész folyóirat tartalmát, de az érdeklődés felkeltése az egész félévkönyv iránt talán sikerül.
„Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc hatását végigkísérhetjük az egész 19. és 20. századon, és ma is muníciót nyújt a magyar léleknek” – írja a főszerkesztő: Szidiropulosz Archimédesz bevezető tanulmányában, majd így folytatja: „A cári hadsereg hatalmas haderejének segítségével a Habsburgok leverték a szabadságharcot, a kiegyezést azonban nem úszhatták meg.” Viták vannak arról, hogy miért nem használták ki jobban Deák Ferenc és politikustársai Ausztria szorongatott helyzetét, amelybe a poroszoktól 1866-ban elszenvedett veresége után került, de sajnos az is tény, hogy a nemzet közjogi csatározásokban pocsékolta energiáit a következő évtizedekben. Például a nemzetiségi törvény tárgyalásakor a magyar politikai elit nem érzékelte azt a veszélyt, amely a magyarországi nemzetiségek képviselői felől érkezett, akik folyamatosan kapcsolatot tartottak a bécsi magyarellenes körökkel, de kaptak muníciót Bukaresttől is.
Maga az országgyűlés által 1868-ban elfogadott törvény a nemzetiségek egyenjogúságáról európai mércével mérve is példaértékű volt – szögezi le Szidiropulosz. „Olyan jogokat ad a törvény a nemzetiségeknek, hogy jó lenne, ha ma ilyen törvények védenék a Kárpát-medencei magyar kisebbségek kulturális, oktatási, közigazgatási és egyéb érdekeit. …az iskolai oktatás nyelvét tetszés szerint határozhatják meg; alap- és középfokú oktatás nyelve az adott község, település polgárainak anyanyelve; a községi tisztviselők kötelesek a község polgárainak nyelvét használni; a hivatalos beadványok saját nyelven nyújthatók be; bármely hivatal betöltéséhez nem akadály a nemzetiségi nyelv; bármely polgárnak joga van alsó, közép és felső tanodákat felállítani. Az íly módon létrejött intézmények egyenjogúak az állam hasonló intézeteivel.”
Sajnos a gyakorlatban sokszor nem érvényesült a törvény, a legfőbb baj a közigazgatás korszerűtlenségében, az elavult vármegyerendszerben volt. Grünwald Béla, Zólyom vármegye alispánja szerint a rossz közigazgatás gyengítette a magyar állam asszimiláló erejét. A vármegyének nem szakhivatalnokai voltak, hanem politizáló figurái. Ez a tisztikar a nemzetiségi vidékeken nem beszélte az ottani nép nyelvét, amit sérelmeztek a szlovák, illetve román ajkú képviselők, a kifogásaikra adott válaszok pedig csak fokozták a szembenállást. A közigazgatási reform segíthetett volna, de a parlamentben, amelynek házszabálya a legliberálisabb volt az akkori Európában, az ellenzék állandó obstrukcióval, vagyis végeláthatatlan szónoklatokkal bénította a munkát.
Az ország kétségtelen gyarapodása és a millenniumi ünnepségek fényében nem látszott annyira fenyegetőnek a veszély. Nem tudták, hogy Thomas G. Masaryk a háború alatt bejárta szinte az egész világot, irodákat állított fel, propagandafüzeteket adott ki, tárgyalt politikusokkal, befolyásos újságírókkal, s a háború végére sikerült a győztes államokat a csehszlovák ügy igazságáról meggyőzni. Id. Jankovics Marcell író, politikus a háború végén írta: „nem tudtuk a nagy halál szervezetlenségét, és nem tudtuk mások szervezettségét.”
Pedig Deák Ferenc, a kiegyezés létrehozója érezte a veszélyforrásokat. 1860. december végén fogadta őt Ferenc József császár, s Deák erről a találkozóról részletes beszámolót ír sógorának – tudjuk meg Raffay Ernő: A kiegyezés és mérlege című írásából. A pénzügy és a hadügy mellett a nem magyar nemzetiségek problémáját jelölte meg Deák a magyarok és az uralkodó közti kiegyezés fő kérdésének. „A nem magyar nemzetiségek teljesíthetetlen követelésekkel lépnek fel, horvát, rác, oláh, mindenik külön álló politikai nemzetnek akar tekintetni, s oly igényekkel áll elő, miknek teljesítése az országot feldarabolná, Magyarországot megszüntetné s legfeljebb egy új szövetségi államot hozna létre, melyben a magyar faj az ország közepén természetes védhető határok nélkül csak töredéket képezne.”
A bölcsesség színe és visszája címmel Domonkos László a 19. századi és a 20. századi, vagyis a kádári kiegyezés között von párhuzamot. Honnan származik A hősök emlékünnepének eredete tudjuk meg Jakusch Gabriellától. Természetesen a Nagy Háborút követően először a franciák hoztak törvényt az Ismeretlen Katona emlékének megörökítéséről, majd sorra Anglia, Belgium, Olaszország. A Magyar Királyságban 1924. május 20-án lépett életbe az 1914/1918. évi világháború hősi halottainak megünnepléséről szóló törvény. A budapesti Millenniumi Emlékmű előtti téren látható Emlékkövet 1929. május 26-án avatták. Ettől kezdve kezdték Kertész K. Róbert alkotása után Hősök terének emlegetni a teret, de hivatalos nevét csak 1932-ben kapta.
Az 1917-dik esztendő két nagy csatájáról közöl tanulmányt a folyóirat. Az Isonzó melletti caporettói áttörésről, ahová a központi hatalmak (Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia) 2400 katonavonatot, 100 000 vasúti kocsit vonultatott fel. Szeptember 15-től egy hónapon át tartott az offenzíva, amely a központi hatalmak fényes győzelmével végződött. A hadtörténet és a hadtudomány iránt érdeklődők számára Balla Tibor hadtörténész tanulmánya nagyon sok érdekességet kínál. Balogh Tamás hajózástörténeti szakíró pedig az otrantói ütközetet elemzi, amelyben a Monarchia köteléke a fegyverzet alapján háromszoros, a legénység számát tekintve kétszeres túlerő ellen aratott győzelmet. Mint tudjuk, ez a győzelem alapozta meg a parancsnoki posztján sebesülten is kitartó Horthy Miklós hírnevét.
„A honvéd orvosok egy pár kivételével soha tépést, annál kevésbé kést nem fogattak. A tyúk lábát sem tudnák elvágni, hacsak tányéron sülve nincs…” panaszolta 1848-ban Kossuth Zsuzsanna főápolónő. Magyarországon – Bécstől függetlenül – 1884-ben kezdődött a honvédorvosok speciális képzése. Erről Katona József budapesti sebész írása Orvosok a Nagy Háborúban címmel, aki a honvédorvosképzés történetét saját felmenőinek dokumentumaival egészíti ki. Nagyapja, Dr. Katona (Kmetykó) József a felvidéki Alsódraskón született tizenkét gyermekes családban. Egyik fivérét Dr. Kmetykó Károlyt 1921-ben Nyitrán püspökké, 1943-ban érsekké szentelték. A szerző nagyapja és annak két orvos testvére sorsát kíséri végig.
Fegyverek közt hallgatnak a múzsák – tartotta a régi latin mondás, de a tények ezt cáfolják. Jóllehet az I. Világháborúról készült nagy alkotások zöme már a világégés után született, vagy csak akkor jelent meg, azért az éppen száz évvel ezelőtt az Ernst Múzeumban megnyílt kiállításon Rippl-Rónai József 40 vázlattal szerepelt, amelyek az olasz fronton készültek. Ludmann Mihály művészettörténész írásában rámutat, hogy Rippl-Rónai 55 évesen már nem volt hadkötelezett, de önként jelentkezett, művészként, ahová hivatalosan hadifestőnek nevezték ki. Ezt az intézményt, a Hadifestők Társaságát 1915-ben alapították. Ennek lett tagja báró aranyosmedgyesi Mednyánszky László is. Az ő jelentkezését a frontszolgálatra idős kora miatt először elutasították. Tisza István miniszterelnök személyes közbenjárására jutott ki a különböző harcterekre, ahonnan az 1917-es kiállításra nem vázlatokat, hanem 18 nagy képet hozott. Természetesen szülőföldje a háborús képekben is fontos szerepet kapott, dolgozott a galíciai fronton, majd az Isonzónál, ahol szabadon járhatott és rajzolhatott a két front között. Az olaszok nem lőttek rá, és „Il Santo”-nak nevezték. Ezen a Sajtóhadiszállás elnevezésű kiállításon az említetteken kívül olyan híres művészek szerepeltek még mint Vaszary János az erdélyi betörés ihlette képekben, Kisfaludi Stróbl Zsigmond, akit megbíztak a Gorlicei áttörés emlékművének elkészítésével. Munkáját a kassai katonai akadémia épületében kezdte el, de befejezni már nem tudta a háború végéig, a félkész művet az új hatalom megsemmisítette.
Hatszor szakadt szét a trianoni bilincs – címmel Botlik József történész írt tanulmányt az 1921-1941 közti két évtized területi visszacsatolásairól.