Fiatalos lendület, kedvességet sugárzó mosoly, önzetlen segítőkészség, megnyugtató hang, gondolataival való azonosulás lehetősége. Mindez Lampl Zsuzsanna személyében lelhető fel, akit a sokrétű tevékenységéről, legújabb könyvéről, kutatásairól és a jövőbeni terveiről kérdeztünk.
Ön kutatásokat végez, ír, egyetemen tanít, mindemellett újságíró, családanya és háziasszony. Hogy jut ennyi mindenre ideje?
(elmosolyodik) Természetesen nem egyszerre csinálom ezeket a dolgokat. De komolyra fordítva a szót, életem nagy részében azt csinálom, ami érdekel, ami pedig kevésbé érdekel, abban is igyekszem megtalálni a motivációt (például tudok főzni, de nem igazán szeretek, viszont tény, hogy a családomnak ízlik a főztöm, és az otthoni étel a legegészségesebb, ezért főzök). Másodszor: a saját életemben is alkalmazom azokat az elveket, amelyeket már csaknem két évtizede tanítok. Ugyanis amikor fiatal tanársegédként a nyitrai Konstantin Egyetem (akkor még Pedagógiai Főiskola) újonnan megnyílt zsurnalisztika tanszékére kerültem, a szociológia mellett a nyakamba sózták a kommunikáció tantárgyat is. Ennek nem nagyon örültem, mert bár zsurnalisztikából van másoddiplomám, mi ilyesmit nem tanultunk, ezért magamnak kellett alapjaitól felépítenem ezt a tantárgyat. Nagyon sok energiát fektettem ebbe, így jutottam el a kommunikáción kívül többek között a pozitív pszichológiához, a motivációs irodalomhoz, és sok egyébhez, ami azóta nagy divat lett. Viszont ezáltal magam is sokat fejlődtem, sokkal tudatosabban végzem minden tevékenységemet. Tervezek, vannak céljaim, és ezeket igyekszem is elérni. Minderre úgy jut idő, hogy rendet tartok a dolgaimban, szorgalmas vagyok és kitartó. Viszont azt is el kell mondanom, hogy öt évig voltam anyasági szabadságon, és közben nagyon kevés egyéb dolgot csináltam. Utána pedig, amíg kicsik voltak a gyerekek, a háztartásban nagyon sokat segített az anyukám.
Elárulja, mi a titka annak, hogy az élet minden területén helyt tud állni? Mi inspirálja a mindennapokban?
Amit csinálok, azt általában véve szeretettel csinálom. Szerettem családanya lenni, s a mai napig szeretem a bővülő család összetartásával járó feladatokat. S ahogy mondtam, elejétől kezdve azt csinálom, amit szeretek: szociológiai kutatások lebonyolítása, a kutatási adatok elemzése, szeretem, ahogy lassacskán bontakozik ki belőlük a társadalom képe, de ugyanúgy szeretek előadni is, s természetesen írni is. Hetente jelenik meg írásom az Új Szó Vélemény rovatában, korábban az Új Nőben is sokat publikáltam. Valójában mindezt szeretem!
Mindez rámutat arra, hogy milyen sokoldalú. Ez akár azzal is magyarázható, amit a tavaly december 13-i dunaszerdahelyi könyvbemutatóján említett: egy személyben több én is rejtőzik. Igaz?
Szerintem ez minden emberre jellemző. Csakhogy egyrészt nem biztos, hogy minden ember megtalálja a másik énjét, másrészt ehhez bátorságra is szükség van. Tapasztaltam magam is, hogy nem kis bátorság szükségeltetik ahhoz, hogy az ember belekezdjen olyasmibe, amit úgymond nem várnak tőle. Én is csináltam olyan dolgokat, amit nem vártak tőlem: azzal kezdődött, hogy szociológus létemre mesekönyvet írtam, a Móki meséit… Ugyanis gyakori az az elképzelés, miszerint ha valaki több területen is tevékenykedik, akkor mindazt biztosan felszínesen csinálja. Szerintem ez nincs így! Mindenkinek magának kell éreznie, hogy a saját mércéje szerint jól csinálja-e azt, amit csinál. Tud-e mellette más területen is érdemlegesen tevékenykedni, vagy pedig összecsapja mind az egyiket, mind a másikat. Én ismerek olyan embereket is, akik csak egy szférában tevékenykednek, s mégis felületesen munkálkodnak. Azt gondolom, hogy az embernek nem mások, hanem a saját elképzeléseinek kell megfelelnie, s persze az adott tevékenység milyensége és mennyisége mellett fontos a részletes tervezés és az időbeosztás is. És jó, ha van egy közeli lélek, aki támogat. Például én a férjem segítsége nélkül biztosan nem tudnék eljutni a könyvbemutatóimra vagy a nagyközönségnek tartott előadásaimra, mert nem vezetek autót. Na, ezt például nem tudok, pedig van jogosítványom.
Jelenleg végez-e valamilyen kutatást, s ha igen, milyen jellegűt?
Igen, az elmúlt évben két kutatást végeztem, az egyiket a Deltoton Polgári Társulásnak, ez a nemzeti identitás kérdéseivel foglalkozik magyar és szlovák szemszögből. A másikat az „anyaintézetem”, a Fórum Kisebbségkutató Intézet égisze alatt végeztem, ez az egyetemisták közéleti és politikai kérdésekhez való viszonyulásáról készült, mint a demográfiai krízis, családi modellek, migránsválság, extrémizmus.
Mi a tapasztalata, nehéz-e a fiatalokat kérdőívkitöltéssel megszólítani, ösztönözni őket a kérdések megválaszolására?
Nemcsak a fiatalokat, hanem mindenkit egyre nehezebb szóra bírni. Mert ma az embereket folyton kérdőívekkel bombázzák, telefonon, interneten keresik őket, így érthető, hogy az agyukra megy, arról nem is beszélve, hogy ha az embert névre szólóan megszólítja egy idegen, akkor fölmerül benne a kérdés, hogyan jutottak a nevéhez, címéhez, telefonszámához, s mennyire névtelen az ilyen kérdezés. Sajnos, a komoly, szakmailag megalapozott kutatások és felmérések mellett mindenféle „úgymond kutatás” is létezik. Ma egy olyan kép él az „úgymond kutatók” fejében, hogy csak össze kell dobni egy kérdőívet, és ez a kutatás. Hát, ez nem így van. Egy orvosnak, egy villanyszerelőnek is van szakmai tudása, talán mindenki megérti, hogy nem állhatunk neki csak úgy operálni vagy villanyt szerelni. De hogy a kutatás is komoly szakmai tudást igényel, azt sokan nem akarják megérteni.
Miután ezt a két kutatást befejezi, milyen más területet készül kutatni?
Terv mindig van. Egy ilyen kérdőíves kutatást lefuttatni hosszabb időbe került. Én januártól egy ideig ezzel foglalkozom: kielemzem az adatokat, tanulmányokat írok belőlük, s az anyag milyenségétől függően akár egy monográfiaszerű publikáció is készülhet. De folyamatosan dolgozom A szlovákiai magyarok szociológiája második kötetén is, amelyben az eddigi életmódszociológiai kutatásaim eredményeit szeretném feldolgozni, többek között például a táplálkozásunkat, mert erről is rengeteg adat gyűlt már össze az elmúlt csaknem huszonöt év alatt, amióta kutatok.
Hogyan jutott el a szociológiától a szépirodalomig? Szabad-e tudni, mi hozta ezt a változást?
A legutóbbi, Ajándék című kötetem tulajdonképpen a tizenkettedik könyvem, ezen belül a negyedik, amely nem szociológiai témájú. Én gyermekkoromtól szeretek írni és olvasni. S volt az életemnek egy olyan időszaka, amikor a szépírás újra elkezdett foglalkoztatni. Az első irodalmi jellegű könyvem, a már említett Móki meséi 1999-ben íródott, már nem kapható, pedig minden író-olvasó találkozón kérik tőlem, ezért tervben van egy újabb kiadás. Majd megszületett a Randevú és más írások, amely szlovákul is megjelent, Polievka (z) domácej sliepky cím alatt. Itt nem is változásról van szó, hiszen ezek a dolgok bennem élnek, csak van, amikor az egyik, s van, amikor a másik „énem” kerül előtérbe.
Amit csinálok, azt általában véve szeretettel csinálom – vallja Lampl Zsuzsanna (Fotó: Laky Erzsébet/Felvidék.ma)
Mesélne nekem arról, hogy a legújabb könyvébe minek alapján válogatta össze az elbeszéléseket?
Olyan történeteket akartam közzétenni, amelyek olvasásakor az emberek tudatosítják, mennyi ajándékot kapnak az élettől. Ezért is adtam a kötetnek az Ajándék címet. A 85 elbeszélés sorrendjét pedig úgy alakítottam ki, hogy az élet sokszínűségét tükrözzék, és azt, hogy mindig érhetnek meglepetések. A rajzokat pedig azért neveztem el köszönőoldalaknak, hogy ne csak tudatosítsuk, milyen kincseink vannak, hanem köszönjük is meg őket, legyünk értük hálásak.
Mi a tapasztalata, mennyire tudnak az olvasók azonosulni az Ajándékban olvasottakkal?
Amikor valaki ír, nem okvetlenül arra törekszik, hogy az olvasók azonosuljanak a mondanivalójával, vagy a látásmódjával. A lényeg, hogy valamire ráébredjenek, hogy az írás megszólítsa őket. Az eddigi visszajelzésekből az derül ki, hogy az Ajándéknál működik ez a „lélektől lélekig” párbeszéd.
Tervez-e még irodalmi jellegű könyvet írni?
Van egy kész mesekönyvem, a „Malacka a szafariparkban”, amiből még hiányoznak az illusztrációk. Viszont ezeket nem én fogom készíteni, hiszen állatokat nem szoktam rajzolni. Lehet még más könyv is, de ezt pillanatnyilag még nem tudom megmondani.
Ha megjelenik az említett mesekönyvének újabb kiadása, azzal is készül majd könyvbemutatókra?
Bár az a könyv más célközönséget szólít meg, mint az Ajándék vagy a szociológiai könyveim, de biztosan készülök, ha hívnak. Az első kiadás megjelenésekor nem volt könyvbemutató, ezért külön öröm számomra, hogy így is elfogyott.
Hogyan éli meg a könyvbemutatókat?
Nagyon szeretem. Többször is felteszik a kérdést, hogy nem fárasztó-e, de egyáltalán nem! Szeretem az olvasókat. Engem a velük való találkozás energiával tölt fel. Általában véve minél több olyan dolgot csinálok, amit szeretek, annál több az energiám, s ez fordítva is érvényes, ezért kell sokat dolgoznom.
Milyen tervekkel, célokkal indult neki a 2018-as évnek?
Sokan mondják, hogy fölösleges új évkor tervezni, fogadalmakat tenni. Én nem így gondolom. Mindig jó, ha van az elképzeléseinknek egy időbeli síkja is, és az új év kezdete mindig is új reményekkel töltötte el az embereket, akkor meg miért ne lehetne ez a tervezések kiindulópontja. Én a kis lépések „módszerét” szeretem, amikor a megvalósítást akár naponta lehet ellenőrizni. Van egy évek óta ismétlődő program, amit a diákjaimnak szervezek, a Multikulturális beszélgetések. Különböző nemzetiségű sikeres embereket hívok meg, például tavaly a magyarok közül eljött Bárdos Judit színésznő és Schvajda Gábor maratoni futó. Az idén például jön Schavel Dávid, a standard táncok világbajnoka, akit a Let’s Danceből ismerhetnek a tévénézők, vagy egy régi kedves tanítványom, Peter Mayer, aki most az RTVS brüsszeli tudósítója. Ezt azért is fontosnak tartom, hogy a szlovák diákok lássák (mert nekem többnyire csak szlovák diákjaim vannak), mennyi mindennel járulnak hozzá a „kisebbségiek” az ország „kincsesládájához”, és hogy motiválja is őket más fiatalok sikere. Vannak más terveim is, de tudatosítom, hogy az ember lehet bármennyire tudatos és fegyelmezett a tervei megvalósításakor, azért végső soron igaz, hogy ember tervez, Isten végez. Ezért a legfontosabb – nem tervem, hanem kérésem – az, hogy a család együtt legyen. Mert bár több énem van, az anyai a legfontosabb.
