A gömöri születésű pedagógus a második otthonának tekinti a Bódva mentét, s a rozsnyói magyar iskola ügyének szentelte életét. Több mint fél évszázada Csemadok-tag, boldog nagypapa és legendás magyartanár. Megpróbáltatásait és sikereit végigkísérte felesége Éva, aki mai napig a biztos pontot jelenti az életében.
A pelsőci alapiskola és a gömöri vidék meghatározó kezdetet jelentett
„Nagyon meghitt kis közösség volt a pelsőci magyarság, abba születtem bele. A szüleim becsületes magyar embernek neveltek. A legtermészetesebb volt, hogy az induló magyar iskola diákja lettem. Fantasztikus tantestülete volt, azon túl, hogy a tanítás magas színvonalon zajlott, a szakköri munka is elengedhetetlen része volt a délutánoknak. A szüleim természetesen aktív tagjai voltak a Csemadoknak, így már gyermekként bekapcsolódtam a kulturális életbe. A folytonosság adott volt, 1965-ben gimnazistaként lettem Csemadok-tag, s azóta is az vagyok. Akkoriban, bár a kassai ipari volt a menő, a rozsnyói gimnáziumban egy fantasztikus magyar részleg működött. Egyértelmű volt a választás, hiszen az volt a célom, hogy pedagógus legyek. Tanáraim, Máté László, Kőrösi László és a szép emlékű Kanaláné Gizi néni meghatározó irányt mutattak a pedagógusi pálya felé” – kezdi Tóth Sándor, aki az érettségi után Nyitrán folytatta tanulmányait. Eredetileg magyar-orosz szakra jelentkezett, csak a véletlen folytán lett németes, ennek ellenére és Szeberényi professzor úr tartalmas előadásainak köszönhetően nagyon szép négy évet töltött a városban.
2018-ban Csemadok Életmű Díjban részesült Hahn Józsefné Duray Éva Losoncról, Sebők Valéria Rimaszombatból, Mészáros Magdolna Felsőszeliből, Tóth Sándor Rozsnyóról, Varsányi Borbála Félből és Csurilla Erzsébet Abaújszináról (Fotó: Varga Tibor/Felvidek.ma)
Pályakezdőként Szepsibe került
Tóth Sándor negyvenöt éves pedagógusi pályafutása Szepsiben indult. Irányította az országos hírnevű színjátszó csoportot, a Bódvácskát. Versmondói a Jókai Napokon és a Tompa Mihály Országos Versenyen is szép eredményeket értek el. Tagja lett a Csemadok városi alapszervezete vezetőségének és a területi választmánynak. Mint mondta, Boda Ferenc, Gál Sándor, Gazdag József, Szaszák György és Kolár Péter társaságában öröm volt dolgozni. Segítette a járás kulturális életét, szervezője volt a Szepsi Csombor Márton Napoknak, valamint a Kazinczy és Fábry Zoltán Napoknak. Akkor ez egy magyar szakos tanárnak szinte kötelessége volt. „1973-ban fantasztikus légkör fogadott Szepsiben. Csodálatos tantestületbe kerültem. Minden bizonnyal a sors kegyeltje vagyok, hiszen itt voltak olyan tanárok, akikre fel lehetett nézni. Magától értetődő volt a gyerekekkel végzett munka és a gazdag kulturális közeg. Én nem éreztem kihívásnak semmit. Ez magától jött, természetes volt és mi vállaltuk. A többre, jobbra való törekvés vezérelt bennünket, s a gyerekek is élvezték. Büszke vagyok minden diákomra” – emlékezett vissza. A magánéletében is fontos szerepet játszik a Bódva mente, hiszen a helyi magyar alapiskolában találkozott későbbi feleségével, aki a mai napig biztos hátteret biztosít számára.
Tóth Lucia és Tóth Sándor egy Csemadok rendezvény megnyitóján (Fotó: Felvidek.ma)
Tizenhat év után jött a változás
Tóth Sándor 1988-ban Rozsnyóra került. „Amikor megkerestek és felajánlották a rozsnyói iskola vezetését, nagy dilemma előtt álltunk, mert nagyon jól éreztük magunkat Szepsiben. A feleségem támogatásával aztán úgy határoztunk, váltunk. Soha nem akartam piedesztálra kerülni. Nem tudom megfogalmazni, mit éreztem, talán a leginkább az vezérelt, hogy hazakerülhetek a vidékemre. Küldetésem volt? Ezek nagy szavak. Egyszerűen jöttünk. Egy évig minden nagyszerűen működött. A rendszerváltás után minden igazgatónak vissza kellett adnia a megbízatását, és a tantestület vagy bizalmat szavazott neki, vagy nem. Engem a kollégák megerősítettek a funkciómban. Hét évig igazgattam a rozsnyói iskolát. Ismételten a területi választmány tagja lettem, megpróbáltam a Csemadokot és az iskolát összehozni. Végre fellélegeztünk, úgy éreztük, létezünk itt a magyar vidéken. A kilencvenes évek elején megalakult a pedagógusszövetség, s én a járási elnöke lettem. Az anyaország felé nagyon nyitottak voltunk. A szakma krémjét hoztam Rozsnyóra. Módszertani napokon Vekerdy Tamás, Ranschburg Jenő és hasonlóan neves egyéniségek adtak elő. Arra nagyon ügyeltem, hogy ne essek ki a szakmai munkából. A magyar nyelvet egy osztályban biztosan vállaltam” – folytatta a visszatekintést.
Tóth Sándor a Mečiar-éra áldozata lett
Az első Szlovákiai Magyar Pedagógustalálkozó megszervezése után a város magyar alapiskolájának igazgatóját visszahívták. „Én ezt nem írtam alá. A vidék magyarsága öt busszal jött, hogy kifejezésre juttassa, a leváltásom törvényellenes. Sose felejtem el, ahogy este körbeállták a szülők az iskolát és mécsesekkel, gyertyákkal álltak ki mellettem. Nem tudom, honnan vettem a bátorságot, hogy perre vigyem az ügyet. A pert járási szinten elvesztettem, de Mede István ügyvéd úrnak hála, másodfokon megnyertem. Ez sajnos nem változtatott semmit, mert nem helyeztek vissza az igazgatói székbe. Az új vezetés számára elfogadhatatlan voltam, száműztek. Szádalmásra jártam németet tanítani, nekem az volt a békesség szigete. Elviselhetetlen volt viszont, hogy folyamatosan megaláztak. Három történész mellett történelmet, német szakosként orosz nyelvet kellett tanítanom és mindennek csúcsa volt a rajzóra. Osztályfőnök nem lehettem. Ez így ment egy évig. Végül negyedik osztályt kaptam. Annyira elfajult a helyzet, hogy a tantestület kettészakadt. Elviselhetetlen körülmények uralkodtak az iskolában” – meséli, miközben látszik, hogy a történtek a mai napig felkavarják. A körülmények ellenére tette a dolgát. A Csemadok Rozsnyói Területi Választmánya két választási időszakában az elnöki tisztséget is betöltötte. A vidék kultúrájának szervezése töltötte ki életét a pedagógiai munka mellett. A Palóc Mesemondó Verseny elindítása és a Gombaszögi Országos Dal- és Táncünnepség megszervezése is része volt ennek. Támogatta a Petőfi-emléktábla, a krasznahorkai millenniumi emlékmű, a rozsnyói Kossuth-szobor köztéren történő elhelyezését, a rozsnyói Magyar Ház avatását.
A REA 20. iskolabálján – jobbról Tóth Sándor (Fotó: REA)
A megoldás
1997-ben a Rozsnyói Református Egyházközség Alapiskolájának megalapítása egy újabb mérföldkőnek számított. Amikor a városban kialakult a megoldhatatlannak és kilátástalannak tűnő állapot, az egyház megoldást kínált. Egy földalatti egyházi mozgalom indult el, az ötlet nagy támogatásra talált, szülők és tanárok egyformán lelkesedtek az új távlatok iránt. A helyzet tarthatatlansága és Erdélyi Géza akkori református püspök szellemi és anyagi támogatása indította el a komoly próbálkozást. Az új iskola alapításának hírét fokozatosan elhintették a rozsnyói református egyházközösség és a magyar családok, ismerősök körében. Határozott szándékaikat nem titkolva állt ki a majdani 16 tagú tantestület és Gábor Lajos akkori esperes a magyar iskola vezetősége elé a szülői értekezleten. Tóth Sándor boldogságos pokoljárásnak is nevezi a szervezkedés idejét. Ez volt az egyetlen megoldás. „Először megijedtünk Drenkó Zoltán akkor alistáli pedagógus ötlete hallatán, miszerint alapítsunk egy egyházi iskolát. Azt sem tudtuk, hogyan fogjunk hozzá. Titokban dolgoztunk, nem mertük nyilvánosságra hozni. Annyira elfajult a helyzet, hogy az akkori szülői szövetség nem tartotta a kapcsolatot az iskola vezetőségével. Mi csak békét és nyugalmat akartunk, mert ott már tanítani nem lehetett. Mindennek a teteje az volt, hogy nem lehetett kiadni a kétnyelvű bizonyítványokat. Az 1997-es tanév végén kiadtam a saját kezűleg írt nyomtatványt bizonyítvány helyett, az iskola bélyegzője és a vezetőség aláírása nélkül. Ennek következtében munkanélküli lettem. A szülők is sztrájkoltak, nem vették át az egynyelvű szlovák okiratot. Az én lányomnak nincs hatodikos bizonyítványa” – mondta a pedagógus.
Aztán 1997 áprilisára összeállt az érdeklődő szülők és 189 potenciális tanuló névsora. Augusztus 28-án a pedagógusok még engedély híján, régi munkahelyükön voltak nyilvántartva, az iskola épülete pedig szóbeli megegyezés alapján állt csak rendelkezésre. A lepusztult, bérbe kapott üres termeket fokozatosan saját erőből kezdték felújítani. A tantestület semmit nem vihetett magával és nem is kérhetett kölcsön az állami magyar iskolából. Az akkori püspök úrnak köszönhetően a tanévnyitó előtti éjszakán megérkezett az iskolai berendezés a holland testvérektől. „A csoda az volt az egészben, hogy nem voltunk sem kevesebben, sem többen, mint kellett. Minden szakot teljes egészében le tudtunk fedni. Mindenki úgy tervezte, hogy én, mint menesztett igazgató állok majd az új iskola élére. Miután átgondoltuk a dolgot, rájöttünk, Drenkó Zoltán a mi emberünk, éppen letelt az öt év kötelező pedagógusi gyakorlata és két éve nem volt itthon a zűrzavarban, ő lett az új intézmény igazgatója. A kezdet kezdetén mi egy nagy család voltunk. Míg élek, nem felejtem el az első szülői bált” – emlékezett csillogó szemmel Tóth Sándor, hozzátéve, hogy 1997. szeptember 2-án meghitt pillanatok övezték a Rozsnyói Református Egyházközösség Alapiskolájának megalakulását.
A REA 20. iskolabálján – az iskola addigi igazgatói közt jobbról a második Tóth Sándor (Fotó: REA)
„A városháza előtt állva egymás kezét szorongattuk és vártunk. Mondogattuk egymásnak: nézd, ő is jön, ők is jönnek.” Tóth Sándor 2002-től az intézmény igazgatóhelyettese, majd 2006-tól öt éven át a vezetője volt. Ezekben az években, a kezdeti nehézségek után, szakmailag próbálta fejleszteni és növelni az iskola színvonalát. A pedagógusok állandó résztvevői lettek a nyári egyetemeknek és szakmai képzéseknek, új oktatási módszereket vezettek be. Tóth Sándor óriási hangsúlyt fektetett a baráti kapcsolatok kiépítésére. Együttműködést alakított ki a ceglédi, a diósgyőri és a debreceni iskolákkal is. „Egy nagyon termékeny, alkotói légkört sikerült kialakítani az iskolában“ – nyilatkozta. Miután 2011-ben lejárt a megbízatása, már a nyugdíj felé közeledett. Átadta a helyét a fiataloknak, de ottmaradt tanítani, majd nyugdíjba ment, de az új vezetőség visszahívta és további három évig tevékenykedett az iskolában, még osztálya is volt, majd 2015-ben elbúcsúzott. Egy év múlva óraadóként ismételten visszatért, majd húsz év után a feleségével együtt tette be maga mögött az iskola kapuját. Néhány hete ismételten jött a felkérés, immár az új vezetőségtől. „A segítőkészség vezérelt, megsajnáltam a vezetést, kilátástalan volt a helyzetük.”
A Kulcsár-díj átadásán, bal oldalon Tóth Sándor (Fotó: Felvidek.ma)
Mindent megtett azért, hogy a magyar kultúra fennmaradjon Rozsnyón
„A pályám során az anyanyelv, a felvidéki magyarság megmaradásáért küzdöttem. Úgy érzem, megújulásra vár a Csemadok is. Meg kell keresni az itt élő fiatalokat, akik hajlandók folytatni a munkát, mert egyelőre nem tudjuk átadni a stafétát. A Csemadokban végzett munka egy önfeláldozó vállalás, mely nem a pénzről szól, ott nem fizetnek” – vallotta be aggályait a díjazott, akinek a munkáját már több alkalommal elismerték. A Berzsenyi-díj, a Kulcsár Tibor-díj, Rozsnyó Város Polgármesterének Díja, a Felvidéki Magyar Pedagógus Díj, és a Magyar Arany Érdemkereszt tulajdonosa.
„Örömmel tölt el, hogy gondoltak rám, az elvégzett munkámat értékelték és meg akartak tisztelni vele, biztosan tiszta szívvel tették” – tette hozzá befejezésképpen.
