Ekézi Magyarországot az Európai Parlament LIBE bizottsága. Várható volt. Bezzeg más lenne a helyzet, ha az öszödi „igazmondó” vagy a kendermagos asszonyverő gondja lenne a kormányalakítás levezénylése, akkor tapsikolnának a LIBE(rálisok) mindenáron jogvédői. De most helyzet van. Meg kell védeniük a demokráciától a demokratikus európai értékeket.
Olvasom ENSZ-berkeket is megjárt (szlovák) külügyminiszterünk elmélkedését, hogy az Európai Néppártnak is kellene csinálnia valamit a Zorbánnal (a Kereszténydemokrata Internacionálé alelnökével), mert amit művel, tűrhetetlen már neki – Eduard Kukannak – és az EPP-frakciónak is. Nem tudom, nem tudom… Persze egy bizonyos életkorban már nem feltétlenül muszáj emlékezni minden szépre és jóra. Arra például, hogy a Fico–Mečiar–Slota koalíció idején Európa szocialistái hogyan védték Fico és a Smer tagságának megőrzését pártszövetségükben, arra hivatkozva: bár összeállt a náci Luciferrel, de erős, ő a győztes zászlóvivője az európai szocialistáknak, utat mutat, őt lehet követni, ő a sikerkovács. Örülni kell neki, bántani nem szabad. S akkor persze Eduard Kukan sem nyilatkozgatott, Szlovákia érdeke mindennél fontosabb volt számára. Magyarország érdekei persze már akkor sem voltak ínyére, ahogyan most sem, hogy már politikai háttér nélkül tölti még hátralévő EP-s (epés?) napjait Brüsszelben meg Strasbourgban. Kukan azt a magyarországi politikát szerette, amelyiknek a „merjünk kicsik lenni” volt a jelszava, s alázatosan bólogatott minden vele szemben megfogalmazott elvárásra, s ha nyugatabbról bárki beintett, már ugrott is, miközben otthon eltocsikolta(el…), sőt, elk…rta az országot. Az igazán szlovák politikus akkor szerette a magyar kormányt, amikor az ország az államcsőd szélén állt, s komolyan beszélt arról a pénzvilág, hogy rajta fogják kipróbálni, hogyan tud az EU levezényelni tagállamában egy államcsődöt.
Nos, ebbe a „szerethető” magyar világba robbant be kétharmaddal a Fidesz–KDNP 2010-ben, s tette tönkre azokat az elképzeléseket, melyek már az uniós fiókok mélyén lapultak. És nem csak azt: befejezte a rendszerváltást Magyarországon.
A konzervatív kereszténydemokrata kormányzat, amely a keresztényszociális politikai eszmerendszert követi, megalkotta a független és szuverén Magyarország új alkotmányát (mert illik emlékezni arra, hogy a rendszerváltáskor elfogadott alkotmánymódosítás eleve kimondta, hogy csak ideiglenes/átmeneti alkotmányról van szó, melyet egy véglegesnek kell felváltania), értékké tette a hazát, a nemzetet, a családot, új alapokra helyzete a burjánzó vadkapitalizmust, munkát ígért az állampolgároknak – igen, munkát, s ezzel visszaadta sok-sok ember önbecsülését, felelősségét önmagáért és családjáért, megemelve kissé a lelküket. Reményt hozott a jövő tervezéséhez. Visszaadta azt a tudatot, hogy szívós hangyamunkával a legtöbb ember fel tudja építeni a saját egzisztenciáját. („Ne halat adj, Uram, hanem hálót, és horgászni taníts meg.”) Megmutatta, hogy senki nem olyan gyenge és tehetetlen, mint hitették vele.
A mostani országgyűlési választási eredmény mutatja: jó úton jár Magyarország. Akik azon fanyalognak, hogy ez baj, azoknak annyit: a társadalmi kísérletek vége mindig a kudarc lett. Szörényi Levente nyilatkozott úgy – még a Gyurcsány-érában – a Heti Válasz – akkor még – polgári hetilapban: halálra kellett röhögnie magát, amikor a szociban azt hallotta, „létrehozzuk a szocialista embertípust”, s keserűen tette hozzá, hogy húsz évvel a rendszerváltozás után azt kell mondania: sikerült nekik. Nos, az önmagáért felelős, autonóm ember kiszabadítása legalább olyan fontos tette Magyarországnak – meg az egész posztkommunista térségnek és a posztkapitalista jóléti társadalmaknak ugyanolyan fontos lenne –, mint a jó értékrend, a jó erkölcs, a jó állam, a jó közpolitika, a jó igazságszolgáltatás, a mindenkori méltányosság. Ez utóbbiak az előbbi híján nem létezhetnek. Megvezethető állampolgárokkal jó államot – de jó uniót – sem lehet építeni.
Akik most Magyarország ellen ágálnak és szervezkednek, úgy gondolják, valamit csinálniuk kell a Zorbánnal – meg a magyarokkal –, hogy álmuk egy szép új világról valóra válhasson. Virtuális világukba zárkózva mindent elfelejtettek és semmit nem tanultak. Mi, poszttérségiek azonban még tudjuk, mit sem érnek a nagy álmok, ha közben ég és föld, Isten és a természet törvényei, meg az ember maga mindenből kimaradnak. Ahogy Berzsenyi Dániel (is) írta volt anno (1810-ben): „…minden ország támasza, talpköve / A tiszta erkölcs, melly ha megvész:/ Róma ledűl, s rabigába görbed.” Bábel tornya sem épült fel, pedig azt is megálmodták, sőt meg is finanszírozták volna.
Lehet hát rágalmazó pamfleteket gyártani, szavazatmegvonással, kizárással fenyegetőzni, a tény attól még tény marad, ahogyan az igazság sem válik hazugsággá, csak mert valaki azt állítja, olyan, hogy igazság nem is létezik. Mert közben üvegpalotája előtt is dübörög már a 120 dB (decibel)…
A szerző az MKP OT elnöke
