Nyolcvanhét éves lenne ma Mács József, a par excellence szlovákiai magyar író, akinek köszönhetően ez a kisebbségben töltött immár közel száz esztendő nem múlik el titokban.
Életem első dedikált könyvét (A vesztes) neki köszönhetem, s ő volt az első hús-vér író (őt követte a füleki gimnáziumban Kulcsár Tibor), akivel találkoztam. De életem első ajándékkönyve is a nevéhez fűződik, amikor megtanultam olvasni, Manci néni, a szomszédasszony az éppen akkor megjelent Kétszer harangoztak című regényét ajándékozta nekem. Nem mondom, hogy akkor rögtön elolvastam, de később egyik meghatározó olvasmányélményem lett.
Nyolcadikos voltam, amikor a várgedei alapiskolában az a bizonyos találkozás történt a nyolcvanas évek elején. A vesztes két kisregényt, a Hasszánt és magát A vesztest tartalmazta, s tizennégy éves fejjel valószínűleg egyfajta történelmi ifjúsági regényként olvastam egy hozzám hasonló korú szívósszögi fiatalember kálváriájáról. Nem biztos, hogy sokat mondott volna a zord történelmi háttér, az ide-odacsatolások, Trianon és a második világháború borzalmai. Most, utólag azon is csodálkozom, hogy 1982-ben ez a műve megjelenhetett. Hiszen akadt rá nem egy példa, hogy az írásait, ahogy a könyveit is indexre tették.
Mindig is gazdálkodó, lovas paraszt szeretett volna lenni, de kőműves apja úrnak szánta – írja A vesztes című regényében, s hiába volt a tiltakozás, az 1931. április 18-án Bátkában született Mács Józsefet apja a rimaszombati Egyesült Protestáns Gimnáziumba íratta be. S amikor 1945-ben a város ismét Csehszlovákiához került (hisz tudjuk, a győztes mindent visz), arra sem volt rest, hogy az alig pár méterre lévő szlovák faluba küldje szlovák szóra. Egy olyan szlovák családhoz, ahol még ha törve is, de beszélték a magyar nyelvet. De mielőtt rendesen elsajátíthatta volna az államnyelvet, már Sárospatakon találjuk, a református tanítóképzőben. Két, itt eltöltött esztendő után végül Miskolcon érettségizett le, de a honvágy mégis hazahúzza, s Pozsonyban magyar-történelem-társadalomtudomány szakon szerez diplomát.
Mégsem áll tanárnak, hanem az újságírói pályát választja. Nem kis szó ez az ötvenes években, s nem is igen melegedik meg a párt lapjában, az Új Szóban, 1956-os kiállása miatt gyorsan kiteszik a szűrét. Szőke Józsefnek köszönhetően az Új Ifjúságban kap állást, de igazából a Hét című hetilapban teljesülhet ki újságírói karrierje. Járja az országot (beleértve a cseh országrészeket is), egyre-másra készülnek a korfestő riportjai, amelyek ma már ennek a korszaknak a legfontosabb felvidéki magyar lenyomatai közé tartoznak, s itt szerkeszti a Fórum című rovatot is.
A felvidéki magyarság tragédiája, hogy a rendszerváltás után a Hét is megszűnt többi heti- és havilapunkkal, sőt mára a könyvkiadásunkkal egyetemben. Első kötete, amely szatírákat tartalmazott, még az ötvenes évek közepén jelent meg Vég nélküli gyűlés címmel (bármennyire is hihetetlennek tűnik, a kommunista pártnak, ha be is tartotta a három T elvét – mármint támogatni-tűrni-tiltani –, volt némi humorérzéke), ezt még a szlovák olvasók is elolvashatták, s 1964-ben Megbillen az ég címmel első elbeszéléskötetét is kiadták.
1968-ban, a prágai tavasz idején adta ki az Adósságtörlesztés című regényét, amely először szól az 1947-es csehországi deportálásokról. Főhőse, Szekeres Bálint már ugyanabban a cipőben jár, amiben későbbi regényeinek (Szélfúvásban, Kétszer harangoztak) hősei, Hargitai Gergő vagy Cséplő Hermin. Nem véletlenül nevezi Szeberényi Zoltán egy lazán összeköthető trilógiának a három regényt, amelynek hősei a mindenkin átgázoló történelem antihősei. A prágai tavasz eltiprása után magát az írót is antihősei sorsára szánják, de Mács a tiltások ellenére is töretlenül járja a maga útját, s lesz a szlovákiai magyarság élő lelkiismerete. Nincs olyan település, ahol ne fordulna meg, s Öröködbe, Uram… című tetralógiáját, amelyet Püski Sándor jelentetett meg, személyesen hozta el nekem Balogfalára. Ez eredetileg trilógiának indult, de végül tetralógiává nemesedett, s amely regényfolyam Gömör és a felvidéki magyarság szenvedéstörténete, amely az apja életét dolgozza fel, a dédnagyapa élettörténetétől kezdve egészen 1987 nyaráig, amikor a kőműves édesapa, aki szinte már erőszakosan értelmiségi sorsot szán a fiának, visszaadja lelkét a Teremtőjének.
Temetőkapu, Magasság és mélység (ezt betiltották, s csak a rendszerváltás után jelenhetett meg), Trianon harangjai és Az elcsatolt vagon, tagja lesz a Magyar Művészeti Akadémiának, de amíg Dobos László, Grendel Lajos és Tőzsér Árpád a Kossuth-díjat is megkapja, neki „marad” a legfontosabb, az olvasók szeretete. Nincs felvidéki magyar író, akinek annyi könyve eljutott volna az olvasóhoz, mint neki. De nem is volt olyan könyvhét Budapesten, amikor ne találkoztam volna vele, ahogy többször beszélgettem vele a lakásán, s vendégem volt Rimaszombatban és odahaza is.
Nyolcvanhat évesen, 2017. augusztus 31-én hagyta itt e földi árnyékvilágot, teste szülőfalujában, Bátkában nyugszik. Mács József nélkül nem ott tartana az így is elerőtlenedett szlovákiai magyarság, ahol még tart. De ha egyszer végleg elfogyunk is, regényei és riportjai által pontos képet kaphat majd az anyaországi magyarság: voltunk, küszködtünk, szerettünk egykor mi is, felvidéki magyarok.
