A nemesradnóti nagy tűzvészre 2010-ben, a Pósa Lajos Emlékezetei – Emléktár című könyvem szerkesztésekor figyeltem fel. Az a társadalmi összefogás, ami akkor ebben a kis gömöri faluban kialakult, igazán megható, s ebben komoly szerepet játszott Pósa Lajosnak, az eredeti gyermekirodalom megteremtőjének, Az Én Ujságom szerkesztőjének meghatározó személyisége.
Az Emléktárban külön fejezetet kapott a tűzvész. Idén 110 éve, hogy lángokba borult a kisnemesi település, félóra alatt leégett negyvenöt ház és temérdek takarmány pusztult el. Nemesradnóton 2018. augusztus 17-én (a dátumnak nincs jelentősége) emlékkiállítással és tűzoltói bemutatóval tisztelegnek az akkori falu lakossága előtt, amely képes volt megújulni, s újjáépíteni a települést.
A tűzeset leírásai
Gyöngyössy László Pósa Lajos költő életrajzában 1920-ban így jegyezte fel a történteket: „1908. év nyarán újra nagy örömmel ment le a kis család Radnótra. Senki se gondolta, hogy ez utolsó boldog ottlakásuk. Pósa megérkezésekor szokása szerint bánatosan elérzékenyedve, de szívének jóleső visszaemlékezéssel simogatta édes anyja megmaradt kis görbe botját, amely – mint maga énekli anyjáról – míg fia odabolyongott, egyetlen támasza, gyámolítója volt szomorú elhagyottságában. Nem is gondolt reá, hogy az utolsó búcsújárása, mint radnóti lakosnak édes anyja sírjához.
Felvirradt a vészt hozó nap hétfőn, július 13-ikán. A radnótiak nagy része a rimaszombati vásárra (Margit vásár – szerk. megj.) ment, csak az öregje gyermeke maradt a faluban, mert a másik része kinn maradt a mezőn. Derült verőfényes nap volt, mosolygott az isten kék ege, a nap lángsugarait öntötte széjjel. A kis család, az anya, Sárika a napi munkából elbágyadva leveles, kis lugasokba tértek pihenni, ahol a ház feje irogatott az asztalon. Egy falevél se mozdult. Hallgatagon üldögéltek, jólesett lelköknek a nyári nap csöndje, nyugalma. A falu, mintha ki lett volna halva, csak imitt-amott játszott odakint egy-két gyermek a porban. Egyszerre csak harangzúgás veri fel a mély csendet. Sárika eszmél fel legelőször. Önkéntelen ijedtséggel kiált apjának: Nagy isten, talán tűz van! A következő percben az arató ebédet készítő asszonyok sikoltozva rohannak ki az utcára. Sárika édes anyjával szintén utánok. Látják, hogy a papi lakáson túl három szalmafedeles ház már lángban áll. (Pósa Gyula feljegyzése szerint a Ferenczi házaspár régi szalmásháza gyulladt ki, melynek helye az ő portájának végében van. Felgyulladt a közös Pósa csűr is, ahol most az iskola áll, mely 9 családé volt – szerk. megj.)
E vészes percekben a támadó szél orkánná nőtt, cikk-cakkban hordozta széjjel a zsarátnokot. Pár perc múlva a fél falu lángja kanyargott az ég felé. Az asszonyok, öregek tehetetlenül jajveszékeltek; a forgó szélben kavargott a füst, a zsarátnok, a láng, az asszonyok kétségbeesett zokogását csak az orkán sivította túl. Pósáné és leánya futottak haza, hogy legalább fehérneműiket mentsék meg, mert már a szomszéd bíróék háza égett. De a lakást zárva találták. A költő bódultságában szinte elment hazulról s a lakást becsukta. Az volt a szerencse, hogy a vörös cserépfedelű kis ház állotta a tűzveszedelmet. A két gyönge teremtés a nyitott ablakon keresztül hányta ki a holmit emberfeletti erővel, amit a kétségbeesés akarata megtízszerez.
Pósa Béla káplán is odasietett segítségnek, a bútorokat, könyveket cipelte ki. A tanító Bodon János az utolsó tulipános tállal ugrott át az ablakon, fél bajusza leégett, de mindent kivittek az udvarra. Innen hordták a rétre. A nagy munkában csak most jutott eszébe Pósánénak az ura, s elkezdett keservesen sírni, míg meglátta, hogy jön kétségbeesve, mint az élő gyász, egy dunnát húzva maga után a földön egyre szívszakadó hangon kiáltozva: „Jaj, édes anyám, jaj édes anyám!” A tehetetlen fájdalomnak élő képe. Már akkor a tető égett, utána minden elhamvadt: a nyári konyha, a fásszín, a nagy szégyen kerítés, a lugas, a kút, a kert összes gyümölcsfái, az akácos. Az egykori kis paradicsom most már rom lett és korom. Pósa félájultan rogyott a földre, s a felesége kezét összekulcsolva felkiáltott: „Hol lesz hajlékunk, hol alszunk?”„A réten, a réten!” válaszolt a költő elhalóan” – olvashatjuk a Gyöngyössy László életrajzában, mely 2010-ben újra megjelent a Pósa Lajos Emlékezetei – Emléktár című könyvben.
Gárdonyi József A mesélő toll című könyvében 1941-ben az Elhamvadt emlékek fejezetben szintén megemlékezik a történtekről. Ennek részletében így ír:
„Másnap Pósa valóban elutazott Radnótra. Este érkezett. Az utazástól fáradtan dőlt ágyába. Lidi asszony is. Sárika leánya is.
Porkavargató szél suhogása ébresztette őket még kora hajnalban. Zörgős szekerek, csilingelő csikók robogtak le a völgynek a madzagos lábú malacok mellett Rimaszombat felé.
Vásár van ott ma! Kirakodó vásár!
Pósáék így korán keltek és lesétáltak a Baloghvölgyhöz, ahol valamikor az apja őrizgette a Bodonék csikait. Megnézték a rétet, mintha csak az övék volna. A rét virágait, mintha minden pitypangvirág sárga szeme csak rájuk pillogatna. Sárika vígan ugrált egyik vakondtúrás tetejéről a másikra. És ahogy így révedeznek a nyár boldogságában, egyszercsak megszólal a harang. A radnóti harang, melynek kötelébe Pósa Lajcsi olyan sokszor belekapaszkodott. Először egy harang. Azután kettő. Azután mind. Még a lélekharang is.
Megdöbbennek.
– Ki halt meg?
Pósa a falu felé tekint.
A harangzúgás egyre nagyobb és nagyobb. És a szava is más, mint a templomba hívó vagy szívet vigasztaló.
A harang szava vészt kiált. Emberek! Segítsetek!
Az ég felé fekete felhők csapódnak. Fényesség. Lángok. Jajveszékelés. Trombita hívja a falut! Emberek! Segítsetek!
Rimaszombat felől visszafelé rohannak a szekerek. A fényesség egyre nagyobb és nagyobb.
– Tűz van! Tűz van! – sikoltja a falu.
Pósáék is futnak föl a hegynek.
Mire bekerülnek a faluba, nincs a falu fele.
Csak kormos falak. Üszkös gerendák. Síró falu.
Vigasztalhatatlan falu. A Pósa-ház is leégett. Ott hevert a boldog nyaralás, élet-emlék, a bölcső, a gyermekkor, az édesanyám kuckója, görbe botja, rózsás csészéje.
El ne add az ősi házat!
El ne add az ősi telket!
Pósa együtt sírt a faluval” – így örökítette meg Gárdonyi József, Gárdonyi Géza fia az 1908-as eseményeket.
A korabeli tudósítások a költő szülőházának pusztulását fájlalják
A nagy tűzvészről több országos lap is beszámolt. Budapesti Hírlap, Az Ujság tényszerű híradást ad a gömöri eseményről. A Tolnai Világlapja pedig két fotót is közöl a károk felméréséről.
A Gömör-Kishont Vármegyei közlöny – A gömörvármegyei községi– és körjegyző-egylet hivatalos lapjának 29. száma 1908. július 19-én ír a tűzesetről. Miszerint délelőtt 11 óra tájban a faluvégen lévő korcsma mellett egy házban tűz támadt, mely Nemesradnót község nagy részét elhamvasztotta. Az otthon lévők leginkább a templomot és a paplakot védték, s ezt sikerült is a pusztulástól megmenteni, de számos szarvasmarha, ló, sertés odaégett. A tűzről a Budapesti Hírlapban is írtak, mely cikket idézi a gömöri lap is. Ott fogalmazzák meg, hogy földig égett a község fele, elhamvadt negyven család fészke és több mint száz gazdasági melléképület. A kár megközelítette a 150 ezer koronát, ezért kérelemmel fordulnak a nagyközönséghez.
„Földig égett a község fele, elhamvadt negyven család fészke és több mint száz gazdasági melléképület. Elpusztította a tűz az élőfákat is, a melyek a községet mintegy kertté tették. A kár megközelíti a százötvenezer koronát, s a leégett házak, gazdasági épületek csak kis részben voltak biztosítva. — így kapjuk hírét és leírását Nemesradnót község pusztulásának és a károsult lakosság ínségének és kétségbeesésének. Hozzáteszi még lapunk barátja, aki a szomorú hírt megírta, hogy elégett Pósa Lajos csöndes, ősi, bogárhátú háza is, ahol a gyermekek szeretett költője megpihenni szokott nyaranta. A vége azután: kérelem a nagyközönséghez, hogy ne hagyja veszni Pósa Lajos faluját. A szerencsétlen község segítségért kiált s elsősorban a gyermektáborhoz fordul, kérve filléreit Pósa bácsi szülőfaluja számára. Az adományok a radnóti elöljárósághoz küldendők” – áll a Budapesti Hírlapban.
Folytatjuk…
