Amikor az év elején megemlékeztünk az Esterházy János Emlékbizottság alapítója és első elnöke: Stelczer Elemér halálának 10. évfordulójáról, úgy tűnt, hogy az a hangfelvétel, amely a vele 2007 júniusának elején készült utolsó rádiós beszélgetést őrizte, elveszett. A szorgos kutatásnak és a véletlen szerencsének köszönhetően nemrég azonban előkerült, s úgy gondoltuk: érdemes közreadni, nem vesztett időszerűségéből.
Az Esterházy Jánoshoz való hűség, az emlékének ápolása és szerepének tudatosítása itthon, ez volt a lényege a helytállásának, és ezt voltaképpen apai örökségül kapta, hiszen édesapja a felvidéki, hivatalos nevén: a szlovákiai Magyar Párt igazgatójaként a legközelebbi munkatársa volt Esterházy Jánosnak, ön pedig gyermekként szinte naponta találkozott a pártelnök politikussal.
Hadd mondjam el első találkozásomat Esterházy Jánossal, mert annyira jellemző rá. Pozsonyban az esték elég hűvösek voltak, és apám felöltő nélkül ment el a pártba. Anyám aggódott, és kért, hogy vigyem utána a felöltőjét a Nyerges utcai épületbe. Nem ismertem még a körülményeket, így sorban kopogtam be a zárt ajtókon, míg az egyik végre nyitva volt. Egy elegáns, szép arcú úr ült az íróasztalnál, aki felnézett, és megkérdezte, hogy „kit keres a fiatalúr?” Megmondtam, mire felállt, és átkísért apámhoz: „Lajos bátyám, itt van a kisebbik fiad!” Tizenhárom éves voltam, s ez volt az első találkozásom Esterházy Jánossal.
És mikor volt az utolsó?
Az utolsó közvetlenül a Magyar Párt vezetőinek letartóztatása előtt volt, 1945-ben, április táján, úgyhogy mi már csak abból a telefonüzenetből tudtuk meg, hogy János bácsit elvitték, amit apámnak küldött, hogy azonnal hagyja el a lakást. Ezt meg is tettük, otthagytuk az ötszobás szép lakásunkat három hátizsákkal, amiben nagyon „fontos” dolgok voltak kimentve: apámnak a frakkja, nekem a kedvenc könyveim, mint Passuth László: Esőisten siratja Mexikót, vagy Pluhár Istvánnak a berlini olimpiáról szóló könyve, ami még jelenleg is birtokomban van Pluhár dedikálásával. Elhagytuk a várost és a Csallóközön keresztül egy ismerős halásszal jutottunk át Magyarországra. Apám soha nem tért vissza Pozsonyba…
Esterházy János, mögötte Stelczer Lajos
Nem akarom a fájó emlékeket tovább bolygatni, de hozzá kell tenni a nagy veszteségekhez, hogy otthagyták az ön fivérének a sírját is, aki a háború utolsó napjaiban halt meg. Tehetséges fiatal költő volt.
Egy orosz akna csapódott be hozzánk, a kertbe, s ő éppen kint volt. Még bevittük a mélyúti kórházba, de három nap múlva belehalt sérüléseibe. Huszonkét éves volt…
Édesanyjuk nagyon erős asszony lehetett, hogy túl ezen a tragédián összecsomagolta a családot, és megszervezte a budapesti életüket.
Igen. Ő tartotta a férfiakban, apámban és bennem a lelket. Itt aztán rokonaink segítségével egy albérleti szobához jutottunk a Mester utca 13-ban, amely híressé vált a pozsonyi és a felvidéki magyarok körében, akik szintén átmenekültek, hozzánk hasonlóan. Ők gyakran jöttek apámhoz tanácsot kérni, hogy mitévők legyenek.
A szerencsétlenségben önnek viszonylag szerencsés volt a kényszerű pályaválasztása, mert gépkocsivezető lett, méghozzá szlovák nyelvtudásának köszönhetően a budapesti csehszlovák nagykövetségen dolgozhatott, így gyakran kellett megfordulnia szülővárosában is.
Valóban. Ez volt az én szerencsém, hogy időnként hazamehettem. Így mondom: haza… Ma is így érzem. A barátaim ott vannak, sajnos a rokonságom már eléggé megfogyatkozott, de a barátaimat rendszeresen felkeresem, ha átmegyek. Tavaly volt a 60 éves érettségi találkozónk, tizenhatan jöttünk össze. Szép volt.
Pozsonyi képeslap (www.pozsonyikifli.sk, J. Horváth gyűjtése)
Gépkocsivezetői munkája nemcsak azt tette lehetővé, hogy időnként megforduljon Pozsonyban, de egyszer elmehetett a régi lakásukba is. Mint mesélte, nem volt nagy öröm.
1948-ban engedélyezték, hogy akik átmenekültek Magyarországra, felkereshessék régi lakásukat. Az történt, hogy nem engedtek be az új lakók. El kellett mennem a rendőrségre, és rendőri kísérettel tudtam végül bejutni. Egy pár dolgot találtam csak meg, hiszen a legtöbb holminkat elmenekülésünk után széthordták. Édesapám háromezer kötetes könyvtárából pár százat találtam csak meg a padláson, azokat sikerült elhoznom.
Kiket szállított az ismert személyek közül követségi sofőrként?
Például Dubčeket. Ő korábban Törökországban volt nagykövet. Onnan rendelték haza, és Budapestről szállítottam őt Pozsonyba. Senki más nem vállalta ezt a feladatot, mert féltek, hogy valami baj történik az úton. Én is olyan jelzéseket kaptam, hogy vigyázzak, és jól nézzek mindig a visszapillantó tükörbe, nem követik-e a kocsit. Így jutottunk Pozsonyba, ahol az édesanyja fogadott minket kávéval, süteménnyel, és amikor elbúcsúztam tőlük a kertkapuban, Dubček kezet nyújtott, és éreztem, hogy valamit a tenyerembe csúsztat. Száz korona volt. Azóta is őrzöm.
Alexander Dubček
Gépkocsivezetői pályájának vége és nyugdíjba vonulása nagyjából arra az időre esett, amikor megalakult a Rákóczi Szövetség. Ott rögtön szervezni kezdte az Esterházy Emlékbizottságot, gondolom olyanokból, akiknek valamilyen kapcsolatuk volt a mártírpolitikussal.
Egy infarktus következtében voltam kénytelen befejezni a munkát, és valóban akkortájt szerveződött a Rákóczi Szövetség, és mi is, a Felvidékről menekültek megalakítottuk az Esterházy János Emlékbizottságot. Ébert Tibor, a szintén Pozsonyból menekült író barátom javasolta, hogy engem válasszanak elnökké.
Mindazért a munkáért, amit a bizottságban kifejtett, kapja most a felvidéki magyar parlamenti képviselők által alapított Pro Probitate kitüntetést, amit a hagyományok szerint Rév-Komáromban, a Tiszti pavilon dísztermében rendezett ünnepségen adnak át. Bizonyára a méltatást követő gratulációkban elhangzik, amit hadd kívánjak most magam is, hogy érje meg sokéves küzdelmének eredményét: gróf Esterházy János rehabilitálását.
