Szlovákiában javul a helyzet a nemzeti kisebbségek nyelvhasználata terén – olvasom portálunkon, a hírt egyébként több határon túli szerkesztőség is átvette. A hír örömmel töltene el, ha nem tudnám, hogy ezt egy kérdőív alapján állapították meg, amelynek ismerem a kérdéseit. S hozzáteszem: nem egyszer kritizáltam már ezt a kérdőívet, az illetékesnél is.
A történet ezért ismét megütötte egy kissé a „fülemet”, azaz szememet. A Bukovszky László kisebbségi kormánybiztos által közreadott sajtóközlemény értelmében ugyanis, javult a helyzet. De hogy a valós helyzet mennyire javult, az számomra továbbra is kérdéses. A felmérés ugyanis egy kérdőív alapján készült. Amikor a kérdőíveket nyáron kiküldték a hivatalokba, még alpolgármesterként tevékenykedtem, így a kitöltésben is részt vettem. Megírtuk az igazat, de csak a kérdésekre tudtunk választ adni, és a valóság ennek okán – sajnos – nem tükröződik vissza az eredményen.
Ehhez persze jó tudni, hogy a község, ahol élek, Pozsonyhoz közeli, elszlovákosodott, két oknál fogva, a magyar iskola bezárása és a nagyarányú idetelepülés nem tesz jót a magyar közösség lelki állapotának és ezért arányunk egyre csökken, legutóbb 20,37 százalék volt, és félek a következő eredménytől.
Az egyik kérdés arra kíváncsi, hányan tudnak az alkalmazottak közül a nemzetiség nyelvén kommunikálni. A hivatalban az öt dolgozóból négyen jól beszélnek magyarul, ebből hárman írásban is. Bár az íven nem egyértelmű, hogy csak a hivatalnokok, vagy az összes olyan alkalmazott, aki a hivatal alkalmazottja beletartozik-e abba a körbe, akikre a kérdés vonatkozott, hányan tudnak a nemzeti közösség nyelvén is „ügyintézni”, ha szükséges. De ezen felülemelkedve, minden egyes alkalommal, mikor szembe találtam magam ezzel a kérdőívvel, azon törtem a fejem, miért így teszik fel a kérdéseket. Mert hozzáteszem, a kérdéssor lényegében, vagy egyáltalán nem változott.
Nem arra kíváncsiak, képes lenne-e a hivatal kétnyelvű anyakönyvi kivonatot kiadni, hanem arra, igényeltek-e ilyet a polgárok. Ha nem, nincs több kérdés.
Falum esetében, ha én nem igényeltem, akkor más sem. De a gond ezzel inkább az, hogy a községek nem képesek kiadni a kétnyelvű anyakönyvi dokumentumokat, mert bár van formanyomtatvány, a program, amellyel abba nyomtatni tudnak, csak szlovákul tölti ki az adatokat.
Ezek tudatában mennyire hiteles az a kérdés, hogy kapott-e az önkormányzat kérelmet a kétnyelvű dokumentum kiadására.
Ha kapott is, és ki is adta, mit kezdhet vele az illető, azon túl, hogy örülhet annak, van egy kétnyelvű nyomtatványa, amelybe azonban a fontos adatokat csak szlovákul írták be, tehát így is le kell azt fordíttatnia magyarra, ha Magyarországon kívánja hasznosítani,
ha meg nem, akkor nem kínlódik vele, hiszen a szlovák hivataloknak a magyar nyelv az anyakönyvi kivonaton inkább zavaró, mint sem.
Erről persze eszembe jut egy beszélgetés, illetve kettő. Amikor a kisebbségi kormánybiztosnak az egyik polgármester felvetette, hogy bizony jó lenne, ha magyarul is kitölthető lenne az a bizonyos anyakönyvi kivonat, akkor azzal érvelt, hogy minden embernek egy neve van, és jogunk van azt hivatalosan is anyanyelvünkön használni, ha elintézzük, és akkor nem lesz gondunk. Igen ám, mondtam neki akkor én,
a dédnagyapáim még nem Jánként látták meg a napvilágot, hanem Jánosként (a négyből kettőt Jánosnak hívtak), mégis így töltötték ki, mikor 5 éve kikértem a halotti levelüket.
Ugyanezt mesélte egy idősebb ismerősöm is, elment kikérni a nagyszülei anyakönyvi kivonatait, bár megvan az eredeti is, amelyen -ová nélkül magyar keresztnévvel szerepelt a nagymamája, az új okiraton viszont már szlovák helyesírással jelent meg a név.
Amikor tiltakozott, akkor elmagyarázták neki, hogy Szlovákiában él. Tiltakozhatott szegény, hogy ő ugyan igen, de az érintettek még nem ott éltek. Süket fülekre talált.
Nem azért írom le ezt a történetet, mert magam nem örülnék neki, ha valóban javult volna a helyzetünk. Azért írom le mindezt, mert úgy hiszem
egy kérdőívből nem derül ki, milyen a valódi helyzet. Abból derül ki, amit az emberek megélnek. Nem a tömbben, itt a szórványban.
Amikor – finoman szólva – gyanúsan néznek az emberre, ha magyarul meri mondani eskütételkor, hogy fogadom. Pedig nálam az az őszinte, nem az, ha „szlubujem”. És nem provokálni akartam vele, hanem élni a jogommal.
