Százhetven esztendeje reményt keltő volt 1849 márciusa. A forradalom kitörésének első évfordulójára Bem tábornok adta a legszebb ajándékot: csapataival 1849. március 11-én bevette Nagyszebent és sikeresen folytatta manővereit, hogy kiűzze Erdélyből a császári és a cári csapatokat.
A Délvidéken is javunkra fordult a hadi helyzet, s a honvéd fősereg is készült a régóta tervezett tavaszi ellentámadásra.
Hogyan emlékeztek dicső eleink a forradalom kitörésének első évfordulójára? Erre vonatkozóan idézünk a nagy idők tanúinak visszaemlékezéseiből.
A kolozsvári 11. vörössipkás honvédzászlóalj egyik századosa, szigeti Wass Pál ez idő tájt Kolozsvárott teljesített szolgálatot hadfogadó tisztként. Március tizenötödike ünnepének megtartásáról így írt emlékirataiban: „15-d március. Ma, mint a múlt 1848-d év március 15-én újjászületett Magyar Szabadság évnapján, egy szív- és lélekemelő innepélynek valék szemtanúja. Ugyanis az itten Kolozsvárt lévő magyar katonaság mind parádéban a piacra kirukkolván, s a számtalan nép egybegyűlvén, előbb a piaci nagy templomban muzsikális nagy mise és Tedeum tartatott, aztán künn a szabad ég alatt ékesen szóló s e nagy naphoz illő beszédek tartattak, egyházi és katonai híres s tudós főemberek által. Az ünnepélyt bérekeszté a zászlóaljak háromszoros tüzelése, és ugyanannyi éljen kiáltása a Hazáért, annak szabadságáért és a Honvédelmi Bizottmány elnökéért (Kossuth Lajos) stb.; mely egész parádé alatt a temérdek nép a legnagyobb örömit s tökéletes megelégedésit jelölte ki. Estve pedig az egész város szépen ki volt világítva.”
Feleségének, Sissány Eliznek írt naplójában Karl August Graf zu Leiningen-Westerburg alt Leiningen – akit mi gróf Leiningen-Westerburg Károly honvédtábornokként tartunk számon – alezredes, a Damjanich-féle III. hadtest dandárparancsnoka az alábbiakat jegyezte fel e napról: „Azt hiszem, március 15-e volt, mikor Cibakházánál a Tisza jobbpartján táborba szállottunk, hogy másnap Kőrösnek induljunk. Már estefelé volt, mikor parancsot kaptam, hogy dandáromat állítsam talpra, mert Kossuth meg akarja szemlélni. Alkonyatkor jelent meg Damjanich, Vetter és sok tiszt kíséretében, ő gyalog, a többiek lóháton. Midőn jelentést tettem, Damjanichhoz fordulva kérdezte, ki vagyok. Nevem hallatára egy ideig nézett, aztán így szólt:
Kezét ide, derék ember.
El sem képzelheted, minő nevetségesnek éreztem magamat, midőn ott állottam e minden komédiások legnagyobbja előtt; én, akinek a politikához semmi közöm, aki csak mint katona érzek és gondolkodom, nehezen tudtam beletalálni magam abba, hogy ennek a tollrágónak tisztelegjek. Őszintén meg kell vallanom, hogy azért jobb tulajdonságai iránt sem voltam vak; kevesen tudták úgy, mint ő, a beszéd hatalmával megindítani az embereket; tevékenysége új segédeszközök előállításában is rendkívüli. (…) Mind a négy zászlóaljhoz beszélt, mindig egyforma ügyesen, kitűnően utánozva a katonai stílust. Különösen szépen beszélt a Schwarzenbergekhez [vagyis a győri 19/III. sorgyalog zászlóaljhoz]. Fölhasználta a cibakházi eseményt, és rámutatott, hogy ott érettem, akit szeretnek, életüket tették kockára [az 1849. február 24-i cibakházi átkelő védelmekor Leiningen gróf császári fogságba esett, azonban derék katonái nem hagyták cserben magyarul alig tudó parancsnokukat és kiszabadították]. Mennyivel inkább kell utolsó csöpp vérünket is fölajánlani a hazának, melyet bizonyára még ezerszer forróbban szeretnek. (…) Sokan irigyelték ezt a különös kitüntetésemet, én bizony szívesen átengedtem volna bárkinek, mert nem voltam rajongó, és egyáltalán nem nagy barátja Kossuthnak.”
1848-as zászló Kézdivásárhely főterén, 1940. szeptember 13-án
A márciusi ifjak egyike, Vajda János költő ekkoriban a jászberényi 24. fehérsipkás honvédzászlóalj őrmestereként szolgált, s maga is meghajolt Kossuth szónoki nagysága előtt. Erről tanúskodnak naplója sorai: „Láttam Debrecenben egy csapat [jászkunsági] Lehel-huszárt [mely ezred három százada később a komáromi védősereghez került], midőn felszerelve, táborba indultok előtt a kormányzói laknál felállították, s Kossuth (…) rövid beszédet intéze hozzájuk. Ezek közt már nem volt jurátus, aki tüzelje őket, egyszerű pusztai földműves vagy pásztorgyerekek s igen higgadt, csaknem hideg közönyösnek látszottak, aminek oka az is lehetett, hogy akkor állott a magyar ügy legrosszabbul (körülbelül februárban 1849.) és a leghívebbek is kezdtek elcsüggedni. Érdekes lélektani látvány volt, mint jött tűzbe egyszerre a csaknem holt tömeg (…) Ez egyszerű pórlegények nem tudták, mivel, hogyan s mi által fejezzék ki fölindulásukat. Mint a villany, végigjárta az egész csapatot a kormányzó [Kossuth csak a trónfosztás után működött kormányzó-elnökként] szavainak gyújtó hatása. Az előbb oly csöndesen, mozdulatlan álló csapat egyszerre mozogni, valósággal rángatózni kezdett. Némelyik sarkantyúját döfte akaratlanul lova oldalába, mások kardjaikat nyújtogatták a levegőbe (…) volt, aki egyet káromkodott, kardos öklével törülgetve szemeit, mások belekiáltottak, s mindegy feleltek a szónoknak, s szinte megkönnyebbültek, midőn a beszéd végén a tömeg éljenét túlharsoghatták.”
Nem szabad megfeledkeznünk egy másik március tizenötödikéről, amely a XX. századi magyar történelem egyik sorsdöntő eseményét jelentette és az 1945 utáni baloldali – és a mostani fősodratú – történetírás igyekezett – és ma is próbálja – elhallgatni vagy nevetséges módon tárgyalni.
Nyolcvan esztendeje, 1939. március 15-én a Wehrmacht bevonult Prágába és leradírozta a térképről Csehszlovákiát. Ekkor került először a történelem szemétdombjára ezen mesterségesen összerakott államalakulat, Tiso már előző nap kikiáltotta Szlovákia függetlenségét és így tett Kárpátalján Avgusztin Volosin.
A németek csak Szlovákiát ismerték el, Podkarpatszka Rusz esetében azonban vártak és ezt a soha vissza nem térő alkalmat használta ki a Magyar Királyság. Ekkor indult meg a Magyar Királyi Honvédség, hogy az első bécsi döntést követően hazatért Felvidék után fegyverrel vegye vissza ősi jussunkat. A honvédek három nap alatt birtokba vették Kárpátalját, akiket az ezeréves határokon barátként vártak Lengyelország katonái.
Ekkor a Fennvaló a tenyerén hordozott bennünket és a trianoni igazságtalanság egy része nyert jóvátételt.
A békés országgyarapítások kora 1941-ben zárult, visszakapott területeinkért kellett belépnünk a második világháborúba, amelyet újra vesztesek oldalán fejeztünk be. A győztesek semmit sem tanultak korábbi hibáikból, így ismét magyarok millióit szakították le a nemzet testéről és a csonka hont a trianoni határok közé szorították.
A lengyel–magyar barátság nagy napja: találkozó a Vereckei-hágón, 1939. március 16-án
Gondolhatnánk, a kommunizmus bukása utána változott a helyzet, de sajnos nem így van, az elszakított őshonos magyar nemzetrészek tagjai másodrendű állampolgárok, érvényben vannak a Beneš-dekrétumok, Kárpátalján puskaporos a levegő, s hiába menetelnek a székelyek, a románok önszántukból sosem adnak nekik autonómiát, és hiába írta alá egymilliónál is több magyar a Minority SafePack kisebbségvédelmi kezdeményezést, Európa nyugati felét ez cseppet sem érdekli.
Elkeserednünk azonban nem szabad, hiszen zajlik a határok felett átívelő szellemi nemzetegyesítés, s akik hisznek Istenben, az egy és oszthatatlan magyar nemzetben, azok jól tudják, lehet ismét „csillagfordulás” és újra eljöhet a mi időnk, amint azt magyar történelmünk – például 1848/1849 és a két világháború közötti Magyarország – is bizonyítja!
A szerző hadtörténész.
